A milliárdos úgy tett, mintha nem ismerné fel a feleségét… és rájött a fájdalomra, amit a nő némán elviselt.
1. RÉSZ
Alejandro Montiel 3 nappal korábban tért vissza Guadalajarába a tervezettnél, és ott találta a feleségét, amint éppen szemetet vitt ki egy házból, ami szintén az övé volt.
Nyolc hónapja dolgozott Madridban, hogy megkösse exportcége legfontosabb szerződését. Senki sem tudta, hogy a gépe aznap reggel leszállt. Egy ezüst karkötővel akarta meglepni Lucíát, amelyre a házassági évfordulójuk dátuma volt vésve.
Amikor azonban Don Eusebio autója megállt a Colinas de San Javier-i rezidencia előtt, az idős sofőr nem nyitotta ki a kaput.
– Jobb, ha előbb megnézem, uram.
Alejandro letekerte az ablakot. A teraszon a nővére, Fernanda több vendéggel koccintott. A fogadóbejárat közelében Lucía két fekete táskával a kezében jelent meg. Kopott bézs ruhát és kifakult kötényt viselt, a haja pedig rendszertelenül hátra volt fogva. Olyan fáradtsággal lépett, amilyet Alejandro még soha nem látott rajta.
Egy táska kinyílt. A kihullott tárgyak között egy csíkokra vágott kék ruha is volt. Alejandro felismerte: ajándékba adta Lucíának a Puerto Vallartában tartott évfordulójukon.
– Mi történik a házamban?
Don Eusebio erősen markolta a kormánykereket.
„Egy héttel azután kezdődött, hogy elmentél. Ha most bemész, mindenki úgy fog tenni, mintha semmi baj nem lenne.”
Alejandro nem maradhatott rejtve. A karkötődobozzal a zsebében lépett be a kapun. Amikor Fernanda meglátta, alig egy másodpercig elsápadt, mielőtt megölelte.
– Micsoda meglepetés! Lucia nem szólt, hogy jössz.
– Ő sem tudta.
Fernanda elrendelte a szemüveg levételét, és hirtelen barátságos hangon szólt Lucíának. Amikor a felesége megjelent, már nem viselt kötényt, de egy szappanfolt maradt az ingén.
– Alejandro…
Meg akarta ölelni. Lucia hagyta, bár teste merev maradt.
– Miért vitted ki a szemetet?
– Rosa rosszul érezte magát. Csak segített.
Fernanda elmosolyodott.
–Lucía mindig eltúlozza az erőfeszítéseit. Tudod, milyen.
Azon az estén Alejandro minden apró részletre odafigyelt. Az esküvői fotója eltűnt a nappaliból. Lucía csak akkor ült le vacsorázni, amikor mindenki végzett. A régi irodáján új zár volt, és a hálószobában egyetlen ruhája sem maradt.
„Hol alszol?” – kérdezte, amikor végre kettesben maradtak.
Lucia a folyosóra nézett, mielőtt válaszolt.
– A mosókonyha melletti szobában.
— Ki döntötte ezt el?
– Édesanyádnak a földszinti hálószobára volt szüksége. Fernanda azt mondta, így praktikusabb lenne.
– Van még 6 másik szoba.
Lucia lesütötte a szemét.
– Ne kezdj verekedést ma este. Kérlek.
Nem úgy hangzott, mint egy könyörgés a saját védelme érdekében, hanem inkább valaki más védelmére.
Másnap reggel Alejandro bejelentette, hogy Monterreybe kell repülnie egy vészhelyzet miatt, és utána visszatér Madridba. Fernanda próbálta leplezni a megkönnyebbülését. Lucía nem szólt semmit, de a csalódottság a szemében egészen a kapuig követte.
Az autó behajtott a sugárútra, majd 40 perccel később egy hátsó bejáraton keresztül tért vissza. Alejandro a régi kertész házában telepedett le, amelyet egy fákkal szegélyezett terasz választott el a főépülettől. Csak Don Eusebio és Lupita, a szakácsnő tudták, hogy visszajön.
Azon a délutánon a folyosóról figyelte, ahogy Fernanda visszanyerte igazi hangját.
–Most pedig takarítsd ki az étkezőt. És ne vedd fel újra azt a blúzt; úgy tűnik, még mindig a tulajdonos figyelmét próbálod felkelteni.
– Ő a férjem – felelte Lucia szinte suttogva.
– Egy férj, aki inkább 9000 kilométerre szeretne lenni tőled.
Alejandro előbb szégyent érzett, mint haragot. Rövid hívásokat bonyolított le, drága ajándékokat küldött, és a gondoskodást összetévesztette a jelenléttel.
Lucía felvett egy poharat. A pohár megcsúszott és szilánkokra tört. Fernanda megparancsolta neki, hogy a kezével szedje össze a szilánkokat. Amikor az egyik megvágta az ujját, Lucía nem tiltakozott.
Alejandro indulni készült, de Lupita megállította.
– Ha ma megjelenik, Doña Fernanda azt fogja mondani, hogy csak egyszeri vita volt. Tudnia kell, miért nem kért segítséget Doña Lucía hónapok óta.
Azon az estén Don Eusebio három, a garázsban elrejtett borítékot adott neki. Mindegyiket Alejandrónak címezték, és Lucía írta.
Az első levélben arra kértek, hogy hallgassam meg. A másodikban az állt, hogy Fernanda irányítja a hívásokat, és Alejandro nevét használja utasítások kiadására. A harmadikban egy figyelmeztetés szerepelt:
„Azt akarja, hogy aláírjak egy dokumentumot, amiben lemondok a családi vagyon feletti rendelkezésről. Ha nem vagyok rá hajlandó, azzal fenyegetőzik, hogy meggyőzi anyádat, hogy kilakoltatnám az otthonából.”
Az utolsó levél 5 hónappal ezelőtt kelt.
Alejandro alig fejezte be az olvasását, amikor hangokat hallott az ebédlőből. Észrevétlenül közeledett. Fernanda Lucía előtt állt egy fekete mappával és egy tollal a kezében.
„Pénteken aláírod” – mondta. „És ha ezt megteszed, többé nem leszel probléma ennek a családnak.”
Lucía lassan becsukta a mappát.
– Előbb meg kell halnom.
Sándor ekkor megértette, hogy a nő, akit mindenki szolgálóként kezelt, nem volt legyőzve. Ellenállt. És valaki hajlandó volt elpusztítani őt, hogy megszerezze az aláírást.
2. RÉSZ
Alejandro felhívta Valeria Canót, a család ügyvédjét a kertész házából. A nő sosem készített meghatalmazást Lucía számára. Amikor átnézte a dokumentumok fényképét, valami rosszabbat erősített meg: Alejandro aláírását hamisították.
