1. RÉSZ

„Nem ismered a helyed. Komolyan mersz összehasonlítani magad Renatával, akinek gyógyszerészi diplomája van? Csak egy átlagos nő vagy egy szerény családból.”

Még mindig emlékszem a hangra, ahogy anyósom pofon vágott.

Száraz. Kemény. Megalázó.

De hogy megértsem, hogyan álltam ott Guadalajarában, lángoló arcommal annak a szobának a közepén, miközben a sógornőm a keze mögé rejtett mosolyt húzott, el kell mondanom, mi történt azelőtt.

Mariana a nevem. Évekig ápolónőként dolgoztam egy állami kórházban, műszak után pedig egyenesen mosogatni mentem, és egy kis étterem konyhájában segítettem. Voltak napok, amikor tizennégy órát töltöttem talpon.

Azért tettem, mert a férjem, Alejandro kis átalakító vállalkozása csődbe ment. Voltak adósságaink, két gyermekünk, és a hitelezők végtelennek tűnő hívásai.

Sosem szégyelltem a munkát.

Aki szégyellt engem, az az anyósom volt, Doña Carmen.

A másik fia, Mauricio, jó állást töltött be egy gyógyszeripari vállalatnál. A felesége, Renata pedig egy gyógyszertár tulajdonosa volt, amely úgy tűnt, évről évre növekszik.

Doña Carmen számára Renata szinte híresség volt.

– Ezek a kezek túl értékesek ahhoz, hogy mosogassanak velük – mondta, miközben kávét szolgált fel neki. – Egy hivatásos nőnek vigyáznia kell magára.

Aztán felém fordult.

– Mariana, mit csinálsz ott álldogálva? Terítsd meg az asztalt.

Minden vasárnap ugyanez történt. Kimerülten érkeztem, és végül mindenkinek főztem, miközben Renata a nappaliban pihent.

Egyik karácsonykor kora reggel tamalét, tőkehalat, almasalátát és puncsot készítettem. Renata aznap este tökéletesen felöltözve jelent meg, ajándékokkal és egy pénzzel teli borítékban.

Doña Carmen majdnem sírva fakadt a meghatottságtól.

–Így mutatod ki a szeretetedet. Nem úgy, mint mások, akik üres kézzel jönnek.

Mögötte voltam, szósszal foltos kötényben, és a lábaim annyira fel voltak dagadva, hogy alig tudtam járni.

De a legrosszabb csapás még csak ezután jött.

Egyik délután szükségem volt valakire, aki három órára vigyázott a gyerekeimre. Alejandro munkát keresett, anyukám pedig beteg volt.

Felhívtam Doña Carment.

– Borzasztóan fáj a hátam – felelte. – Alig bírok mozdulni. Ha nem bírod a gyerekeidet és a munkádat, akkor mondj fel.

Végül elvittem a gyerekeket az étterembe. Hátul ültek egy asztalnál, és a házi feladatukat írták, amíg én edényeket mostam.

Három nappal később megláttam az anyósomat egy zapopani parkban.

Rohanna Renata fia után, venne neki egy nyalókát, és úgy nevetne, mintha soha semmi fájdalma nem lett volna.

Szembeszállt vele.

– A gyerekeimhez képest beteg volt, de hozzá képest elfuthat?

Doña Carmen még csak szégyellni sem merte.

– Ne hasonlítgasd. Annak a gyereknek profi szülei vannak. Más jövője lesz.

Éreztem, hogy valami eltörik bennem.

Hónapokkal később a pénzügyi helyzetünk még rosszabbra fordult. Az étterem csökkentette a munkaidőmet, és Alejandro továbbra sem talált munkát.

Aztán felhívott az anyósom.

– Van egy lehetőségem a számodra. Renatának szüksége van valakire, aki hétvégenként kitakarítja a házát. Havonta 1800 pesót fog fizetni neked.

Ránéztem, azt hittem, viccel.

– Azt akarod, hogy házvezetőnőként dolgozzak a sógornőm mellett?

– Ne légy büszke. A büszkeség nem fedezi a gyermekeid iskoláztatását.

Azon az estén láttam a számlákat halmokban az asztalon, a gyerekeimre gondoltam, és elfogadtam.

Nem tudtam, hogy Renata ezzel az ezernyolcszáz pesóval fogja megvásárolni az én méltóságomat is.

És el sem tudta képzelni, mi fog történni, ha végre úgy dönt, hogy nemet mond.

Nem hittem el, mi fog történni…

2. RÉSZ

Az első szombaton Renata házában még mindig úgy bánt velem, mint a családtaggal.

– Elnézést a felfordulásért, sógornőm. Nincs elég időm a gyógyszertárral foglalkozni.

Mindenhol ruhák hevertek, edények halmai és szanaszét játékok.

Órákig takarítottam.

A barátságosság a második hétvégén eltűnt.

„Legutóbb, amikor foltokat hagytál a hűtőben” – mondta nekem a kanapéról, miközben a mobilját nézte. „Ma csináld meg rendesen. És a paplanokat is mosd ki.”

Aztán hozzátette, hogy ételt kell készítenie a gyerekeinek.

Apránként abbahagyta a kérdezősködést, és elkezdett parancsolgatni.

Miközben ő tévét nézett, én takarítottam a fürdőszobákat. Én súroltam a padlót, miközben ő egy alkalmazáson keresztül rendelt ételt. Néha vett szusit a családjának, nekem pedig otthagyott egy hideg pizzát a konyhában.

Kibírtam, mert minden fillér segített a gyerekeimen.

Mígnem egy délután telefonhívást hallottam.

– Nem béreltem fel lányt – mondta Renata. – Mariana jön. Neki jó a pénz, nekem meg olcsó. Különben is, mivel családtag, tudom, hogy nem fog tőlem semmit ellopni.

Úgy éreztem, mintha égne a szemem.

„Nekem olcsó.”

Ez voltam én neki.

Néhány hónap múlva a testem összeomlott. Egyik reggel nem tudtam kikelni az ágyból. Lázas voltam, hátfájásom volt, és a kezem irritált volt a sok tisztítószer használatától.

Úgy döntöttem, hogy véget vetek ennek.

– Renata, ma lesz az utolsó napom.

Az első reakciója az volt, hogy nem aggódik.

–Hogy érted azt, hogy ez az utolsó napod? És ki fog segíteni nekem?

– Az egészségem többet ér.

Aztán úgy mosolygott, mint aki egy beszállítóval tárgyal.

– Adok neked háromezer-ötszáz pesót. De hétköznap reggelente is be kell jönnöd reggelit készíteni. Most golfleckéket veszek, és nincs időm.

Hitetlenkedve néztem rá.

– Nem vagyok a szolgád.

Az arca megváltozott.