Végre vettünk egy tágas lakást Zapopanban. A költözés napján a gyerekeim berohantak a szobáikba.

– Anya, mindenkinek megvan a saját szobája!

Fontosabb volt hallani a nevetésüket, mint bármelyik autót vagy bútordarabot.

De míg a mi életünk stabilizálódott, Renatáé kezdett szétesni.

A gyógyszertára olyan sikeres volt, hogy hatalmas kölcsönöket vett fel egy kis üzletépület megvásárlására. Azt tervezte, hogy a többi helyiséget bérbe adja, és a bérleti díjból fog megélni.

Aztán nehéz hónapok következtek az üzleti életben.

Több helyiség is üresen maradt.

A havi hiteltörlesztő részletek folyamatosan érkeztek.

Kétségbeesésében Renata kockázatos befektetésekbe kezdett fektetni, mert valaki megígérte neki, hogy gyorsan visszanyeri a veszteségeit.

Még többet veszített.

Egy volt szomszéd hívott fel.

– Mariana, el sem hiszed. Renata nyakig eladósodott. Azt mondják, a hitelezők már elmentek a patikába, hogy megkeressék.

Nem éreztem örömöt.

Féltem attól, hogy milyen gyorsan felfordulhat egy élet.

Röviddel ezután elkezdődtek a hívások ismeretlen számokról.

Egyik délután válaszoltam.

– Mariana… Carmen vagyok.

Letettem a telefont.

Alejandro egyetértett.

– Nincs miről beszélnünk.

De Doña Carmen hetekig kitartott.

Mígnem egy reggel megszólalt az épületünk kaputelefonja.

Láttam a képernyőt.

Renata és Mauricio lent voltak.

Alig ismertem fel őket.

Renata egy régi pulóvert viselt, smink nélkül, a haja rendszertelenül hátrafésülve. Mauricio úgy nézett ki, mintha tíz évet öregedett volna.

– Sógornőm – mondta Renata a kamerába nézve –, kérem, engedjen be minket.

Az első reakcióm az volt, hogy felhívtam a biztonságiakat.

Aztán azt hittem, hogy visszajönnek.

Jobban szerettem volna befejezni.

Amikor kinyitottam az ajtót, Renata sírni kezdett.

-Bocsáss meg.

Mauricio lehajtotta a fejét.

– Nem kellett volna így bánnunk veled.

Hagytam őket beszélni.

Végül feltettem a kérdést.

— Mennyi kell neked?

Renáta felnézett.

– Ötszázezer peso. Vagy kétszázötvenezer. Amennyit kölcsön tudnak adni. Ha ezen a héten nem fizetünk, elveszítjük a patikát.

Majdnem felnevettem az irónián.

– Azért jött, hogy félmilliót kérjen attól a nőtől, akinek – Ön szerint – semmilyen képesítése nem volt?

–Mariana, kérlek. Különböző emberek voltunk.

– Nem. Pontosan te voltál az. Csak pénzed volt.

Renáta letérdelt.

– Gondolj a gyerekeimre.

Ez nagyon megviselt.

A gyerekei nem voltak hibásak.

Épp azon gondolkodtam, hogy veszek nekik ételt, és közvetlenül segítek nekik néhány szükségletben, amikor kinyílt a bejárati ajtó.

– Marianna, megérkeztem.

Alejandro belépett.

Amikor meglátta őket, lefagyott.

– Mit csinálsz itt?

Mauricio megpróbált mosolyogni.

-Testvér…

– Ne hívj így.

Renata odaszaladt hozzá.

– Alejandro, csak egy kölcsönre van szükségünk. Család vagyunk.

Alejandro örömtelenül felnevetett.

-Család?

A szó ott lebegett a levegőben a szobában.

– Hol volt az a család, amikor a cégem csődbe ment? Hol voltak, amikor Mariana napi tizennégy órát dolgozott? Hol voltak, amikor a gyerekeim egy büfében írták a házi feladatukat, mert anyám hátfájást színlelt, hogy ne kelljen gondoskodnia róluk?

Senki sem válaszolt.

–És tudod, mire emlékszem a legjobban, Renata? Az arcodra, amikor anyám megütötte Marianát.

Renáta sírni kezdett.

– Sajnálom.

– Talán. De nagyon könnyű kihátrálni, ha pénzre van szükséged.

Alejandro kinyitotta az ajtót.

-Menj innen.

– El fogsz pusztítani minket – mondta Mauricio.

– Nem pusztítottam el semmit. Az ő döntéseik vezették ide őket.

Renáta ellenállt.

– Nincs szíved!

Alejandro felvette a telefont.

– Háromig számolok, mielőtt hívom a biztonságiakat.

Mauricio megértette.

Megfogta a felesége karját.

Ahogy távoztak, Renata dühösen rám meredt.

– Egy napon az élet megfizettet majd ezért.

Az ajtó becsukódott.

Mozdulatlanul maradtam.

Alejandro megölelt.

-Minden rendben?

-Igen.

És igaz is volt.

Nem éreztem bosszúvágyat.

Megkönnyebbülést éreztem.

Hónapokkal később megtudtuk, hogy el kellett adniuk a gyógyszertárat és az épületet, hogy fedezhessék az adósságok egy részét. Mauricio elvesztette az állását, és a házasságuk kezdett szétesni.

Doña Carmen végül egy ideig velük lakott.

Az együttélés katasztrófa volt.

A nő, aki korábban Renatáról úgy dicsekedett, mint “tökéletes menyről”, elkezdte őt hibáztatni a család vagyonának elvesztéséért.

Renata azt válaszolta, hogy ő volt az, aki éveken át arra biztatta, hogy tegyen úgy, mintha sikeres lenne.

Végül Mauricio és Renata elváltak.

Egy másik városba ment munkát keresni. Renata a gyerekekkel együtt visszatért a szüleihez.

Doña Carmen talált egy kis helyet, ahol egyedül élhetett.

Azt hittem, ezzel vége mindennek.

Amíg nem kaptam egy hívást.

Ő volt az apósom, Don Ernesto.

Szinte soha nem beszéltem róla, mert az évek során hallgatag ember volt.

Amikor a felesége megalázott, lesütöttem a tekintetemet.

Amikor megütött, ülve maradt.

– Mariana – mondta idős hangon. – Nem azért hívlak, hogy bármit is kérjek. Csak bocsánatot szeretnék kérni.

Nem válaszoltam.

– Mindent láttam. Mindig tudtam, hogy valami rossz. De gyáva voltam.

Szavai olyan emlékeket kavartak fel bennem, amiket már rég eltemettnek hittem: a kicserepesedett kezeimet, a gyerekeimet, akik egy sarokban házi feladatot csináltak, a hideg pizzát Renata konyhájában, azt a pofont.

– Don Ernesto – feleltem végül –, köszönöm, hogy ezt mondod. De most már neked kell megoldanod, amit érzel. Túl vagyok ezen.

-Értem.

Letettük a telefont.

Valamivel később szívrohamot kapott.

Alejandro úgy döntött, meglátogatja a kórházban.

Nem próbáltam megállítani.

„Nem megyek, mert elfelejtettem” – magyarázta. „Megyek, mert nem akarok utána azon tűnődni, hogy meg kellett volna-e tennem.”