„Már nem vagyok férjhez menő, fiatal lány” – mondta az özvegy. Az ezredes elmosolyodott: „Szerencsére én pont egy érett asszonyt keresek.”

– Már nem vagyok férjhezmenő fiatal nő – mondta az özvegy; az ezredes elmosolyodott: – Szerencsére feleséget keresek.

1. RÉSZ

1903 júniusában egy vihar letépte a Rosaura Peña 3 hónapig termesztett virágainak több mint felét.

Másnap reggel az özvegy továbbra is térdelt kis bölcsődéje sarában, könyékig koszos kézzel, és azt számolgatta, mennyi pénzre lesz szüksége az újrakezdéshez.

Nem sírt. 38 évesen megtanulta, hogy a könnyek nem hozzák vissza az elveszett dolgokat.

– Azt tervezed, hogy egész délelőtt a földet bámulod?

A hang az útról jött. Rosaura felnézett, és egy fekete lovon lovagolt férfit látott. Felismerte Ignacio Alcázar ezredest, a Los Sauces Ranch és a Jalisco-i várost körülvevő szinte teljes földterület tulajdonosát.

Ignacio 44 éves volt, jelentős vagyonnal rendelkezett, és olyan ember hírében állt, akivel senki sem mert vitatkozni.

– Felmérem a károkat – felelte Rosaura. – Vihar után először megszámolod, mi maradt fenn. Aztán eldöntöd, hogy mi menthető meg.

Az ezredes leszállt a lováról. Nem volt hozzászokva, hogy egy nő fejet hajtatlanul beszél vele.

– Azt mondják, értesz a virágokhoz.

„Sok mindent mondanak rólam. Ez a történet, véletlenül, igaz.”

Ignacio elmagyarázta, hogy a vihar a Los Sauces-i kertet is elpusztította. Az édesanyja ültette 40 évvel korábban. A régi rózsák gyökerestül kitépődtek, és egy magnóliafa kettétört.

–Visszanyerni akarom azt a kertet. Mindenki azt mondja, hogy Eusebio Peña özvegye az egyetlen, aki képes rá.

Rózsaura felállt.

„Téved valamiben, ezredes. Nem vagyok senkinek az özvegye. Rosaura vagyok. Önálló ember voltam, mielőtt férjhez mentem, és az is maradtam a férjem halála után is. Ha olyan valakit akar felvenni, aki ért a virágokhoz, akkor a saját nevemen kell felvennie.”

Ignacio néhány másodpercig figyelte.

– Nos, Doña Rosaura, mennyibe kerül visszaadni nekem anyám kertjét?

Felvett egy növényt, aminek még élt a gyökere.

– Attól függ, mennyire fogadod el, hogy megváltozom.

– Azt akarom, hogy minden visszaálljon úgy, mint régen volt.

„Ez lehetetlen. Egy lerombolt kert nem tér vissza a múltba. Építhetsz egy másikat ugyanazon a telken, de az más lesz. Ha valaki azt ígéri, hogy visszaadja neked pontosan azt, amit elvesztettél, az hazudik.”

Ignacio hallgatott.

– A széleken lévő rózsák talán túlélik. A magnóliát ki kell vágni. Ültetünk egy újat, de évekbe telik, mire árnyékot ad.

– Jobban szeretem a nehéz igazságot, mint a kellemes hazugságot.

– Akkor egy feltételem van. Megdolgozom a magam módján. Senki sem fogja minden mozdulatomat figyelni, és senki sem fogja megmondani, hová ültessem a növényeket. Ha többet tudnál, mint én, nem kellene felvenned.

Az ezredes röviden felnevetett.

– Tudod, kivel beszélsz?

–Egy férfival, akinek szüksége van a segítségemre, és még mindig nem fogadta el teljesen.

Ignác elmosolyodott.

— Kezdés hétfőn.

Rosaura 15 évig volt feleségül Eusebio Peñához, egy férfihoz, aki soha nem ütötte meg, és nem is ivott mértéktelenül, de aki az életének minden aspektusát irányította. Nem engedte, hogy engedély nélkül dolgozzon, pénzzel bánjon, vagy meglátogassa az anyját.

– Mindent megadok neked – ismételgetné Eusebio. – Nem értem, miért vagy soha elégedett.

Idővel Rosaura már nem reagált semmire. Árnyékká vált saját otthonában.

Amikor Eusebio hirtelen meghalt, fájdalmat érzett, de megkönnyebbülést is. Hónapokig szégyellte ezt az érzést. Később rájött, hogy nem örült a halálának; gyászolta azt a tizenöt évet, amit alig élt le.

A megtakarításaiból magokat vásárolt és virágokat kezdett termeszteni. Sok hibát követett el, de senki sem tudta megakadályozni abban, hogy újra próbálkozzon. Hamarosan esküvőkre, keresztelőkre és virrasztásokra készített virágkötészeteket árult. Most először keresett saját pénzt.

Ezért nem engedte, hogy az ezredes, bármilyen gazdag is volt, újra helyette döntsön.

Hetekig dolgozott Los Saucesben. Elrendelte a fatörzsek eltávolítását, megmentett 11 rózsabokrot, és elültetett egy fiatal magnóliafát. Néhány munkás nem volt hajlandó engedelmeskedni egy nőnek.

Amikor a művezető az ezredeshez vitte a panaszt, Ignacio hajthatatlan maradt.

– Amíg újjáépíti a kertet, a föld az ő ellenőrzése alatt áll. Aki nem akar engedelmeskedni, az személyesen elmondhatja nekem.

Senki sem jelent meg.

Ignacio elkezdte minden reggel látogatni a kertet. Azt állította, hogy a birtokot szemléli, de Rosaura rajtakapta, hogy egy kerítés mögül figyeli.

– Közönség nélkül jobban halad a munka.

– Csak ellenőriztem, hogy betartja-e a szerződést.

– Akkor a növényeket nézd, ne a virágcserepet.

Ignacio hosszú évek óta először szégyellte magát, mint egy kisfiú.

Egy hónappal később megérkezett Ramiro Alcázar, 28 éves unokaöccse és egyetlen ismert örököse. Guadalajarában élt, többet költött, mint amennyije volt, és csak akkor látogatta meg a haciendát, amikor pénzre volt szüksége.

Amikor kiszállt a kocsijából, látta, hogy Rosaura dolgozik. Aztán észrevette nagybátyja arckifejezését, ahogy figyeli.

Ramiro azonnal megértette a veszélyt.

Ha Ignacio megházasodik és gyereke születik, a vagyon, amelyet Ramiro már amúgy is a magáénak tartott, eltűnhet.

Azon az estén, a nagy ház előtt ülve, döntést hozott: ki kell űznie Rosaurát Los Saucesből, mielőtt a kert örökre egyesítene két embert, akik túl sok éven át egyedül éltek.

2. RÉSZ

Ramiro látszólag ártatlan célzásokkal kezdte. Megkérdezte Rosaurától, mennyit kér, és megjegyezte, hogy egy egyedülálló nőnek minden lehetőséget meg kellene ragadnia, hogy gazdag férjet találjon. A lány letette az ásóját, és egyenesen a férfira nézett.