„Már nem vagyok férjhez menő, fiatal lány” – mondta az özvegy. Az ezredes elmosolyodott: „Szerencsére én pont egy érett asszonyt keresek.”

– 15 évig voltam feleségül egy férfihoz, aki menedéket és ételt adott nekem, de elvette tőlem az élethez való jogot. A kezem bepiszkolása a legtisztább dolog, amit valaha tettem. Tartogasd meg a tanácsaidat valakinek, akinek szüksége van rájuk.

Ramiro megalázva távozott. Másnap a boltban, a város főterén és a templomban is azt kezdte mondogatni, hogy Rosaura virágokkal csábítja el az ezredest. Kevesebb mint egy hét múlva az egész város aranyásónak nevezte.

Rosaura abbahagyta a haciendába járást. Ignacio elment megkeresni, és a növénykertje előtt ülve találta.

– A kert várja őt.

„Nem fogok visszatérni. Férfi vagy és gazdag. Holnap senki sem fog emlékezni a pletykákra. Özvegy vagyok. Ez a folt életem végéig kísérthet.”

Ignacio megértette, ki kezdte a rágalmat.

– Adj egy hetet.

– Miért zavar ez ennyire? Felbérelhetsz egy másik kertészt.

Állta a tekintetét.

– Mert hetekkel ezelőtt már nem csak a virágokról szólt. És ezt te is ugyanolyan jól tudod, mint én.

Rosaura félelmet érzett, de nem Ignaciótól, hanem az újra szerelem lehetőségétől. Ennek ellenére beleegyezett, hogy egy hetet ad neki.

Az ezredes szembeszállt Ramiróval. Az unokaöccse mindent tagadott, de képtelen volt a szemébe nézni.

– Holnap visszatér Guadalajarába – parancsolta Ignacio. – Még utoljára kifizetem az adósságait. Utána egy fillért sem kap. És megváltoztattam a végrendeletemet.

Ramiro elsápadt.

–Én vagyok az egyetlen családtagjuk. Los Sauces jogon az enyém.

– A birtok az enyém. Összetévesztetted a nagylelkűségemet egy korai örökséggel.

Azon a reggelen Ramiro elővett egy kanna kerozint a raktárból, és felgyújtotta a faiskolát, amelyet Rosaura épített a farmon.

A munkásoknak sikerült eloltaniuk a lángokat, de több száz növény hamuvá vált.

Rosaura hajnalban érkezett. Letérdelt az elszenesedett maradványok elé, és egy törött virágcserepet tartott a mellkasához.

Aztán sírt.

Ignacio letérdelt mellé.

– Tudom, ki volt az.

Rosaura felemelte a fejét.

– Nem gyanút akarok. Bizonyítékot akarok.

Egy munkás arról számolt be, hogy egy árnyékot látott a raktár felé tartani. A szakács lépteket hallott Ramiro szobája felé közeledni röviddel a riasztás előtt. A konzervet a gyerekszoba mögött találták, és a fiatalember keze még mindig kerozin szagú volt a szappan alatt.

A sarokba szorított Ramiro bevallotta, hogy meg akarta védeni egy ambiciózus nő örökségét.

Ignacio hívta a bírót, és átadta az unokaöccsét.

– A családi ügyek egy dolog, az igazságszolgáltatás pedig egy másik. Valakinek a munkájának elégetése nem magánügy.

Később nyilvánosan elmondta az igazat. Ugyanazok az emberek, akik megvetették Rosaurát, most megértették, hogy rágalmazás áldozata lett.

Hetekkel később újjáépítették a kertészetet. Rosaura minden egyes magot újra elültetett.

Amikor a kert már majdnem kész volt, Ignacio odalépett.

– Ezek után nem akarom őt újra felvenni.

Rosaura szíve összeszorult.

– Értem. Minden munka véget ér egyszer.

„Nem értette. Nem akarom felvenni, mert az azt jelenti, hogy reggel jön és naplementekor megy el. És nem akarom, hogy elmenjen.”

Ignacio mély lélegzetet vett.

– Doña Rosaura, feleségül akarlak venni.

A méhek tovább repültek a rózsabokrok között, miközben ő mozdulatlan maradt.

Mielőtt válaszolt volna, Rosaura vallomást tett, ami mindent megváltoztathatott:

„Nem vagyok fiatal nő, ezredes úr. Lehet, hogy soha nem leszek képes örököst adni önnek.”

3. RÉSZ

Ignacio olyan derűvel mosolygott, ami Rosaurát megzavarta.

– Jó, hogy nem egy fiatal lányt keresek. Egy nőt.

– 38 éves vagyok, mögöttem van egy házasság, és olyan sebek, amelyek nem akarnak eltűnni. Bármelyik lányt választhatnád egy jó családból.

„Azok a lányok a vezetéknevemet, a földemet nézik, és azt a férfit, akivé képzeletük szerint válni fogok. Te vagy az egyetlen, aki látja azt az embert, aki most vagyok: egy 44 évest, belefáradtam, hogy egyedül élek, és olyan emberek veszik körül, akik engedelmeskednek neki, de nem ismerik őt.”

Ignacio egy lépést tett felé.

„Nincs szükségem gyerekre ahhoz, hogy igazoljam az életemet. Nem is keresek feleséget, aki feldíszítse a házat. Olyan valakire vágyom, aki mellettem áll, és elmondja az igazat, amikor mindenki más fél.”

Rosaura érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe, de nem hagyta, hogy az érzelmek döntsenek helyette.

– Ha feleségül veszlek, az bizonyos feltételek mellett fog történni.

– Figyelek.

– Tovább fogok dolgozni. A virágaim, a faiskolám és bármit is keresek, az enyém marad. A falusi házam az én nevemen marad. És soha többé nem kérek senkitől engedélyt arra, hogy a saját életemet irányítsam. Tiszteletből tájékoztatom őt a döntéseimről, de nem fogom kérni az engedélyét.

Egy része arra számított, hogy Ignacio megsértődik.

Habozás nélkül válaszolt.

—Elfogadom.

– Eszébe sem jutott.

„Van egy farmom, tele alkalmazottakkal, akik engedelmeskednek nekem. Ha engedelmességre vágynék, az már elég lenne. Olyan partnert akarok, aki azért marad velem, mert akar, nem azért, mert szüksége van a pénzemre.”

Rózsa kinyújtotta a kezét.

– Akkor beleegyezem, hogy feleségül megyek.

Ramiro azonban még nem fejezte be.

A kis falu börtönéből sikerült rávennie egy gátlástalan ügyvédet, hogy panaszt tegyen Rosaura ellen. Azzal vádolta, hogy elsikkasztotta a kertre szánt pénz egy részét, és azt állította, hogy hamisított számlákat, hogy jelentős összeget tarthasson meg magának.

A dokumentumok hitelesnek tűntek. Rosaura állítólagos aláírását és két beszállító pecsétjét viselték rajtuk.