1. RÉSZ

–Ha Renata azt mondja, hogy meglökted, akkor bocsánatot kell kérned. Ha pedig nem akarod, a biztonságiaknak tízszer pofon kellene adniuk, hogy megtanuld tiszteletben tartani a hierarchiát.

A szilveszteri bulin a zene szinte hirtelen elhallgatott.

Mozdulatlanul álltam egy Santa Fe-i szálloda halljában, több mint kétszáz alkalmazott figyelt. Velem szemben Alejandro Salgado, a Grupo Salgado vezérigazgatója… és a férjem, akivel három éve vagyunk együtt.

A cégnél senki sem tudta.

Mindenki más számára Valeria Mendoza voltam, a projektosztály elemzője. Alejandro ragaszkodott hozzá, hogy a házasságunkat titokban tartsuk, hogy elkerülje a kivételezésről szóló pletykákat. Beleegyeztem, mert szerettem őt.

Most már megértette, hogy ez a titok csak őt védte.

Renata Cárdenas, az ügyvezető titkára, a karjába kapaszkodott. Percekkel korábban úgy tett, mintha megbotlana a desszertesasztalnál, és könnyes szemmel rám mutatott.

„Semmi baj, uram. Valeria valószínűleg nem szándékosan tette. Talán csak zavarja, hogy ilyen közel lát önhöz.”

„Nézd meg a kamerákat” – mondtam. „Az majd megmutatja, ki hazudik.”

Alejandro még csak a biztonságiak felé sem fordult.

– Bocsánatkérést kértem, nem vizsgálatot.

– Nem erőltettem rá.

Reméltem, hogy emlékezni fog arra, hogy ki vagyok. Azokra az estékre, amikor segítettem neki a munkájában, az évekre, amikor megvédtem a döntéseit a családom előtt, mindenre, amiről feladtam, hogy ne érezze magát kevesebbnek.

De én csak haragot láttam.

-Biztonság.

Két őr közeledett láthatóan feszengve.

– Tíz – parancsolta Sándor. Egyel sem kevesebb.

Az első pofontól csengett a fülem. A harmadikra ​​már feladtam a reményt, hogy abbahagyja.

Nem sírtam.

Tíz órán át figyeltem. Renata mellett állt, hidegen, mintha valami problémás alkalmazott lennék. A végére felrepedt az ajkam, és égett az arcom.

Alejandro elővette a mobiltelefonját.

Másodpercekkel később kaptam egy banki értesítést.

Egymillió peso.

– Kártérítés. Százezer minden pofonért. Most már nincs mit követelned.

Néhány alkalmazott mormolt, hogy ezért az összegért ők is hagynák magukat megverni. Renata elmosolyodott.

– Próbáld meg nem újra kellemetlen helyzetbe hozni – tette hozzá Alejandro.

Letöröltem a vért.

– Megéri neked a méltóságom?

– Ne csinálj jelenetet, Valeria!

Azon az estén, Las Lomas-i házunkban, majdnem éjfélkor érkezett meg, és egy kenőcsöt hagyott az asztalon.

– Vedd fel. Nem akarom, hogy holnap ezzel az arccal jelenj meg az irodában.

– Válást akarok.

Alejandro hangosan felnevetett.

„Nők százai ölnének, hogy a helyedben lehessenek. Ne téveszd össze a türelmemet a szükséggel.”

Bólintottam.

-Értettem.

Azt hitte, feladtam.

Amikor elment fürdeni, felhívtam a bátyámat.

– Diego… Nem fogom őt többé védeni.

– Mondd el, mi történt.

– Még ne avatkozz közbe. Csak mondd meg apának, hogy holnap aktiválja a vagyonkezelői megállapodást.

Mivel Alejandro nem tudott valamiről, amit három évig titkoltam, hogy megvédjem a büszkeségét:

A „bukott” család, amelyet oly gyakran gúnyolt, továbbra is a Mendoza Capitalon keresztül irányította a Salgado-csoport legnagyobb szavazati tömbjét.

És sok olyan tett, amellyel Nagy Sándor hatalmát dicsekedett… soha nem volt igazán az övé.

El sem tudtam képzelni, mit veszíthetek…

2. RÉSZ

Másnap reggel elmentem dolgozni.

Renata megjelent az asztalom mellett, ránézett a feldagadt arcomra, és kávét öntött a jelentésre, aminek a befejezéséhez négy éjszakámba telt.

– Ó, bocsánat. Milyen ügyetlen voltam.

– Szándékosan tetted.

Felém hajolt.

– Szóval, mit fogsz csinálni? Alejandro hisz nekem. Te egy alkalmazott vagy, aki azt sem tudja, hol a helye.

– Renata, gondolkodtál már azon, hogy mit tennél, ha Alejandro nem lenne vezérigazgató?

Hangosan felnevetett.

– Szerintem a pofonok hatással voltak rád.

Amikor elment, ezt írtam Diegónak:

„Ellenőrizd a beszállítóidat, a költségtérítéseket és az esetleges ajánlati kiszivárgásokat. Mindent.”

Egy órával később Alejandro hívott.

Renata az asztala szélén ült. A férfi egy mappát dobott felém.

– Reforma Poniente projekt. Arturo Molina földbirtokos elutasította az ajánlatainkat. Ma este Polancóban vacsorázol vele.

– Tárgyalni?

Alejandro kerülte a tekintetemet.

–Molina bonyolult személyiség. A fiatal, gyönyörű nőket kedveli. Tudni fogod, hogyan győzd meg.

Úgy éreztem, mintha valami eltört volna bennem.

– Azt kéred tőlem, hogy a testemet használjam egy üzleti megállapodás lezárásához?

– Arra kérlek, hogy végezd a munkádat.

– És mi van, ha nemet mondok?

– Akkor mondj le. Kint húsz ember vár az állásodra.

Abban a pillanatban megszólalt a telefonja.

– Igen… én vagyok az.

Az arckifejezése megváltozott.

– Mendoza Capital?… Hogy érted azt, hogy felfüggesztik az új garanciákat?

Felállt.

– Roberto Mendoza kérte a tanács rendkívüli ülésének összehívását?

Miután letette a telefont, rám meredt.

– Apád neve Roberto Mendoza, ugye?

– Igen. Miért?

– A Mendoza Capital elnöke bejelentette, hogy felülvizsgálja a garanciákat és a csoport részvényesi állományát.

Renata azonnal közbelépett.

– Biztosan egy újabb Roberto Mendoza. A családja évekkel ezelőtt csődbe ment, nem igaz?

Alejandro ragaszkodott ehhez a magyarázathoz.

– Persze. Ennek csak véletlennek kell lennie.

– Valószínűleg – válaszoltam.

Elhagytam az irodát, és egyetlen vacsorára sem mentem el.

Hazamentem, bepakoltam a ruháimat, a könyveimet és anyám két fényképét egyetlen bőröndbe. Indulás előtt levettem az esküvői fotónkat, és lefelé fordítva felakasztottam az étkezőasztalra.

Kilenc tizenötkor Alejandro elkezdett hívogatni.

Tizenegy órára negyvenhárom nem fogadott hívásom volt.

Kikapcsoltam a telefonomat.