Másnap reggel Arturo Molina lemondta a tárgyalásokat. Alejandro dühösen elrendelte a HR-osztály kirúgását.

Tizenöt perccel később Patricia Salas, a területi igazgató lépett be egy mappával.

– Uram… nem tudjuk feldolgozni a megszüntetést.

– Hogy érted azt, hogy nem?

—Valeria 30 napos személyes szabadságkérelmet nyújtott be a felhalmozott szabadságával együtt. Ezt a csoporttal aláírt külön szerződés engedélyezi.

Alejandro összevonta a szemöldökét.

– Ő egy elemző.

Patricia több dokumentumot is letett az asztalra: a házassági anyakönyvi kivonatunkat, a részvényalap másolatát és a rendkívüli közgyűlésről szóló értesítést.

—Valeria Mendoza Salgado asszonyt az igazgató házastársaként és a 4821-es számú vagyonkezelői alap helyettes kedvezményezettjeként tüntették fel. Az alapító Roberto Mendoza.

Alejandro elvesztette a színét.

– Hány százalékban irányítasz?

Patricia nyelt egyet.

– A kapcsolódó járművekkel… a szavazatok negyvenhat százaléka.

Aztán kinyílt az ajtó.

Alejandro remélte, hogy láthatja apámat.

De én voltam az első, aki belépett.

És mögöttem jöttek az ügyvédek, akik egyetlen szavazással elvehettek tőle mindent, amit az övéinek hitt…

3. RÉSZ

Elefántcsontszínű öltönyben léptem be, a hajam hátra volt kötve, az arcomon még mindig látszottak a pofonok nyomai.

Mögöttem jött az apám, Roberto Mendoza; a bátyám, Diego; két vállalati jogász és a Mendoza Capital könyvvizsgálati igazgatója.

Alejandro olyan gyorsan kelt fel, hogy a szék a falnak csapódott.

– Valéria…

Renata úgy nézett rám, mintha valaki mást nézne.

Talán igaz volt. Az ismerős nő lehajtotta a fejét, hogy elkerülje a bajt. Annak, aki aznap belépett, már nem volt mit rejtegetnie.

Apám otthagyott egy mappát az asztalon.

– Alejandro, mielőtt az üzletről beszélnénk, szeretnék kérdezni valamit. Te utasítottad a biztonságiakat, hogy az egész cég előtt verjék meg a lányomat?

Alejandro kinyitotta a száját.

– Don Roberto, volt egy helyzet…

– Te rendelted meg?

Alejandro rám nézett.

– Igen, de befizettem egy kártérítést.

Diego szárazon felnevetett.

– Egymillió peso? Azt hitted, ezzel jogod van megalázni?

– Vannak videók – mondtam.

A belső áramköri felvétel másolatát kértem a könyvvizsgáló bizottságon keresztül. A felvételen Renata látható volt, ahogy megbotlik, körülnéz, majd engem vádol. Alejandro utasítását is hallani lehetett.

Az igazságnak nem kellett szépítenie.

Apám kinyitotta a második mappát.

– Most pedig beszéljünk az üzletről.

Öt évvel ezelőtt a Grupo Salgado súlyosan eladósodott, és szinte semmilyen hitelhez nem jutott. A Mendoza Capital vészhelyzeti befektetéssel, bankgaranciákkal és egy olyan vagyonkezelői alappal lépett közbe, amely a család különböző ágainak részvényeit egyesítette.

Apám megbízott Alejandróban, mert én kértem rá.

Szerelmes voltam.

Alejandro sosem tudta, mennyire függ ettől a döntéstől.

Az ügyvéd egy dokumentumra mutatott.

– A 4821-es számú alapítvány Salgado úrnak a részvények tizenkét százaléka feletti szavazati jogot biztosított, amennyiben eleget tett bizonyos vezetési és magatartási kötelezettségeknek. Ezek a jogok felfüggeszthetők súlyos kötelességszegés esetén, amely veszélyezteti a kedvezményezettet vagy a vállalat hírnevét.

Alejandro remegő kézzel vette át a leveleket.

– Ez az enyém.

– Nem – feleltem. – Feltételes jogaid voltak. Nem abszolút tulajdonjogod.

– Ez nevetséges.

– Te írtad alá.

Apám hozzátette:

—A Mendoza Capital a vezérigazgatói poszton maradásod alatt nem fog új hitelkereteket támogatni.

Valódi félelem tükröződött az arcán.

A Grupo Salgado túl gyorsan növekedett. Földeket vásárolt, irodákat nyitott és eladósodott, azt gondolva, hogy a Mendoza Capital garanciái örökké tartanak.

Alejandro összekeverte a támogatást a szerzett joggal.

Renata odalépett hozzá.

– Alejandro, ezt meg lehet oldani.

– A te esetedben kétlem – mondtam.

Az ellenőrzési igazgató letett egy másik dossziét az asztalra.

Renata hónapokig jóváhagyott három, unokatestvéréhez köthető beszállítónak visszatérítéseket: felfújt számlákat, duplikált szolgáltatásokat és nehezen indokolható „tanácsadási” díjakat. Emellett két pályázatról is küldött információkat, mielőtt azok nyilvánosságra kerültek volna.

Voltak átutalások, e-mailek és feljegyzések.

Renáta elsápadt.

– Utasításra tettem.

Alejandro felé fordult.

– Mit mondasz?

– Tudtad, hogy megbízható beszállítók.

– Nem is tudtam, hogy rokonok neked!

– Persze, hogy tudtad!

Most először hagyták fel a szövetségesként való fellépést, és egymást kezdték hibáztatni mindenki előtt.

Apámnak még csak közbe sem kellett avatkoznia.

A jogi igazgató felfüggesztette Renatát a belső vizsgálat idejére. Ha a bizottság megerősíti a visszaélést vagy az információszivárgást, a vállalat átadja az ügyet a hatóságoknak.

„Alejandro, nem hagyhatod, hogy ezt tegyék!” – kiáltotta.

Hátrált egy lépést.

– Belekevertél ebbe.

Ugyanazok az alkalmazottak, akik előző este még azt suttogták, hogy „szerencsés” vagyok, hogy egymillió pesót kaptam, most csendben figyelték.

A rendkívüli tanácsülés 12:30-kor kezdődött.

Nem vettem részt benne feleségként.

Részvényesi csoport képviselőjeként vettem részt.

Három kérdést mutattak be: a biztonsági szolgálatok alkalmazása egy alkalmazott megtámadására; az összeférhetetlenség a vezérigazgató közvetlen beosztottjával való kapcsolata miatt; és a vállalat pénzügyi helyzetének romlása.

Alejandro ragaszkodott ahhoz, hogy az egész egy házastársi veszekedés volt, ami vállalati háborúvá fajult.

Az egyik független tanácsadó félbeszakította.

„Ha otthon vitatkoztál volna a feleségeddel, az személyes ügy lenne. De te rendeltél el egy támadást céges alkalmazottak bevonásával, egy céges rendezvényen. Na, ez már a vállalatirányítás.”

A szavazás kevesebb mint tíz percig tartott.

Alejandrót leváltották az igazgatói posztról.

Nem veszítette el az összes személyes részvényét, és nem is egyik napról a másikra szegényedett el. De elvesztette az irányítást a dolgok felett.