Büntetésből kényszerítették házasságra egy kegyvesztett férfival; nem is sejtették, hogy a „tönkrement” nemes az egyetlen, aki segíthet bosszút állni az ellenségein.

Büntetésből feleségül ment egy olyan férfihoz, akinek a hírneve tönkrement; a herceg volt az egyetlen, aki segíthetett neki bosszút állni ellenségein.

Amikor Isabel Quintana 21 éves volt, az apja bevallotta neki, hogy megmérgezik.

Don Eduardo Valle hónapok óta sorvadt az ágyában a Valle Hall-kúriában. Az orvosok tüdőbetegségről beszéltek, és rézszagú tonikokat írtak fel neki, de ezek a szerek egyike sem akadályozta meg abban, hogy napról napra jobban legyengüljön.

Isabel minden este mellette maradt. Édesanyja, Catalina Quintana, nyolcéves korában meghalt, és Don Eduardo második házassága hideg hellyé változtatta a kúriát.

Prudencia Montalvo, apja új felesége, soha nem bántotta rosszul Isabelt mások előtt. Kegyetlensége finomabb volt. Először is eltávolította Catalina portréját a galériából. Ezután Isabel ékszereit és ruháit a saját lányának, Georginának adta. Végül elvitte a ház kulcsait, amikor Don Eduardo megbetegedett.

– Csak próbálom enyhíteni apád aggodalmait – mondta mosolyogva.

Isabel tudta, hogy hazudik, de Don Eduardo életének utolsó éjszakájáig nem képzelte el a hazugság nagyságát.

– Gyere közelebb – suttogta. – Nincs sok időm hátra.

Izabella megfogta a kezét.

– Ne mondd ezt, atyám. Holnap hívunk egy másik orvost.

„Egyetlen orvos sem tud megmenteni. Nem betegségben halok meg. Lassan mérgeztek meg, hogy természetes halálnak tűnjön.”

Isabel érezte, ahogy elillan a levegő a szobából.

-Óvatosság?

„Nem egyedül cselekszik. Egy szervezet áll az egész mögött. Adósságokat vásárolnak, okiratokat hamisítanak, és lefoglalják a sebezhető családok vagyonát. Prudencia azért jött ebbe a házba, hogy átadja nekik a Valle Hallt.”

– Fel kell hívnunk a bírót.

„Megvették a bírákat, ügyvédeket és tisztviselőket. Ha nyíltan kérek segítséget, elhallgattatnak, mielőtt a hírvivő elérné a kaput.”

Don Eduardo egy lepecsételt levelet vett elő a párnája alól.

– Add át Esteban Holtnak, az igazi ügyvédemnek. Nála van a hiteles végrendeletem.

– Prudencia biztosítja, hogy már megvan a végrendelete.

„Ez egy hamisítvány. Az igazi dokumentum tartalmaz egy titkos záradékot. Ha a királyság egyik főnemesi tagjához mész feleségül, az örökséged a házasságkötés pillanatában rád száll, anélkül, hogy bármilyen hagyatéki eljárásra kellene várnod.”

– De Prudence egy Carlos Ashford nevű tönkrement férfihoz akar hozzámenni. Csak egy egyszerű báró.

Don Eduardo fénytelen szemében szikra gyúlt.

„Vannak dolgok Sir Charlesról, amiket ez a megye nem tud. Bízzon a záradékban, Mr. Holt, és mindenekelőtt a saját szemében.”

-Nem értem.

–Majd megérted, ha eljön az ideje. Ígérd meg, hogy befejezed, amit elkezdtem.

Izabella a mellkasához szorította a levelet.

– Megígérem neked.

–Akkor hadd higgye Prudence, hogy győzött. Egy hazug vitatkozhat a pletykákkal, de nem egy olyan könyveléssel, amelynek létezéséről nem tud.

Don Eduardo még napkelte előtt meghalt.

Prudencia olyan tökéletességgel sírt a holttest felett, hogy zokogása egy színházi előadás részének tűnt. Georgina anyja mellett maradt, és leplezetlen elégedettséggel figyelte Isabelt. Csak Berta, a fiatal konyhalány nézett Isabelre, mintha csak jelezni akarná, hogy nincs egyedül.

Ugyanazon a délutánon Prudencia behívatta mostohalányát Don Eduardo irodájába.

– Apád végrendelete az én védelmem alá helyezett – jelentette be. – Hogy biztosítsam a jövődet, elrendeztem a házasságodat Sir Charles Ashforddal.

– Az apám ma reggel meghalt.

– Pontosan ezért kell gyorsan cselekednünk. Az ünnepségre 5 nap múlva kerül sor.

— Ki az a férfi?

Georgina mosolygott az ablakból.

– Egy báró pénz nélkül, termőföld nélkül és barátok nélkül. Ő a tökéletes választás számodra.

– Beleegyezett, hogy hozomány nélkül fogad – folytatta Prudence. – Hálásnak kellene lenned.

Isabel megértette a tervet. A mostohája egy nincstelen idegenhez akarta adni feleségül, elküldeni, és megtartani magának a Valle Hallt. Senkit sem érdekelne egy szegény lány, aki egy elfeledett birtokon rekedt.

Azonban eszébe jutottak apja utolsó szavai.

– Ahogy kívánod – felelte, meghajolva.

Prudence azt hitte, engedelmességet lát. Valójában Isabel önként beleegyezett, hogy belép az egyetlen házba, ahol az ellenségei talán nem érhetik el.

Az esküvőre öt nappal később került sor a Valle Hall főtermében. Isabel anyja egyik régi ruháját viselte, mert Prudencia nem volt hajlandó újat venni.

Sir Carlos Ashford körülbelül 35 éves volt. Magas volt, sötét, ezüstös csíkokkal tarkított hajával és szürke szemével, amely minden mozdulatot figyelt a szobában. Kopott öltönyt viselt, de a testtartása nem utalt legyőzött emberre.

A szertartás alatt nem mosolygott. Határozott hangon tette ki fogadalmát, és tiszteletteljes távolságot tartott a feleségétől.

Amikor mindennek vége lett, Prudencia mindkét arcán megcsókolta Isabelt.

– Látod? Nem volt olyan szörnyű. Most már egy másik ember problémája vagy.

Isabel felpakolta kevés holmiját egy hintóba. Magával vitt néhány ruhát, egy Bibliát, egy medált az anyja hajával, és a ládában elrejtett levelet.

Az utazás első órájában egyik ifjú házas sem szólt egy szót sem.

– Nem akartad ezt a házasságot – mondta végül Carlos.

– Gondolom, te sem.

– Nem. De vége. Nem fogom rosszul bánni vele, megalázni, és engedély nélkül nem lépek be a szobájába. Lehetünk idegenek, akik egy fedél alatt élnek, vagy partnerek, akik próbálnak túlélni. A választás az övé.

– Mindenki azt mondja, hogy elvesztetted a vagyonodat.

– Hagytam, hogy elhiggyék.

Izabella jobban figyelte.

– Úgy beszél, mint akinek terve van.