1. RÉSZ

„Ki akarna feleségül venni egy olyan nőt, aki már nem egész?” – kérdezte anyám, miközben a jobb szememet takaró kötést nézte.

Alig négy nap telt el azóta, hogy az orvosok azt mondták, soha többé nem fogok látni azzal a szemmel.

És még öt nap volt hátra az esküvőmig.

Lucía Herrera vagyok, harminckét éves, és egészen addig a hétig azt gondoltam, hogy a legrosszabb dolog, ami velem történhet az esküvő előtt, az az, hogy esni fog az eső, hogy a helyszín elmarad, vagy hogy valamelyik szolgáltató elfelejti a virágokat.

Soha nem gondoltam volna, hogy egy mexikóvárosi kórházban kötök ki, miközben egy sebész elmagyarázza nekem, hogy a látóidegem visszafordíthatatlan károsodást szenvedett.

Mindez egy családi vacsora alatt történt anyám, Patricia házában Las Lomasban.

A húgom, Fernanda, valami az esküvővel kapcsolatos butaságon veszekedett velem. Túl sokat ivott, és dühös volt, mert nem egyeztem bele az ülőhelyek elrendezésének megváltoztatásába, hogy több helyet biztosítsak a barátainak.

Valamikor felemelt egy üveg asztaldíszt.

Aztán egy csattanást hallottam.

Egy robbanás.

Éreztem, hogy valami átszúrja az arcomat.

És minden elsötétült az egyik oldalon.

Anyám már a legelején erősködött:

– Baleset volt, Lucia. Fernanda soha nem akart bántani.

Fernanda pontosan ugyanazt ismételte.

Túl gyorsan.

Túl összehangolt.

Gyógyszert kaptam, rettegtem, és valami más miatt aggódtam: Diego, a vőlegényem miatt.

Majdnem egy éve terveztük az esküvőnket. A ruha készen állt, a családtagok repülőjegyet foglaltak Monterreyből és Guadalajarából, a bankett költségei megvoltak, és lefoglaltunk egy kis haciendát San Ángelben.

Amikor Diego megérkezett a kórházba, leült mellém és megfogta a kezem.

– Az esküvő várhat.

– És mi van, ha már nem leszek…?

Nem tudtam befejezni.

Megértette.

–Nem a két szemedhez akartam hozzámenni feleségül, Lucia. Téged akartam feleségül venni.

Sírtam.

Anyám viszont az ajtóból figyelte a jelenetet olyan arckifejezéssel, amit soha nem fogok elfelejteni.

Nem tűnt meghatottnak.

Bosszúsnak tűnt.

Lemondtuk az esküvőt.

Az orvosok figyelemmel akarták kísérni a fejlődésemet, és alig tudtam úgy közlekedni a lakásban, hogy ne ütköztem volna valaminek. Újra kellett tanulnom a távolságok megítélését.

Három nappal a kórházból való távozásom után Patricia és Fernanda meglátogattak.

Tíz percig aggodalmat színleltek.

Aztán anyám meglátta az esküvői ruhámat a szekrény közelében lógva.

– Gondolom, nincs sok értelme ott tartani.

Ránéztem.

– Az esküvőt csak elhalasztották.

Fernanda halkan felnevetett.

– Komolyan azt hiszed, hogy Diego még mindig feleségül akar venni?

Anyám elmosolyodott.

– A férfiak sok mindent mondanak, amikor sajnálnak valakit.

Éreztem, hogy valami eltörik bennem.

Azért jöttek, hogy segítsenek, vagy hogy megalázzanak?

Patrícia vállat vont.

– Csak realisták vagyunk.

Nem válaszoltam.

Bezárkóztam a konyhába, mert jobban szerettem egyedül lenni, mint hogy előttük sírjak.

Húsz perccel később minden furcsán csendes lett.

Azt hittem, elmentek.

Aztán hangokat hallottam az udvar felől.

Az ajtó résnyire nyitva volt.

Fernanda nevetett.

–Szerinted Diego képes lesz megbirkózni vele?

– Természetesen nem – felelte anyám –, adj neki időt.

Újabb nevetés tört ki.

Aztán Fernanda megkérdezte:

– És mi van, ha úgy dönt, hogy marad?

Anyámnak pár másodpercig tartott, mire válaszolt.

– Nem számít. Amíg az esküvő még nem volt meg, még van időnk.

Mozdulatlanul maradtam.

Mire való idő?

Fernanda lehalkította a hangját.

– De be kell fejeznünk, mielőtt megnézem a nagyit.

Borzongást éreztem.

A nagymamám, Amália, három évvel korábban halt meg.

És jelentős vagyont hagyott maga után, amelyet egy családi vagyonkezelői alapon kezeltek.

Sosem figyeltem oda rájuk igazán, mert anyám intézte szinte az összes papírmunkát.

Aztán hallottam, hogy Patrícia ezt mondja:

–Lucía a szemére gondol, Diegóra és az esküvőjére. Hidd el, az utolsó dolog, amit most tenni fog, az az, hogy dokumentumokat nézeget.

Megint nevettek.

Egyetlen hang nélkül elhúzódtam az ajtótól.

Alig aludtam aznap éjjel.

A baleset óta most először nem csodálkoztam azon, hogy anyám miért nem érez együttérzést.

Elkezdtem azon tűnődni, hogy miért tűnik ennyire elégedettnek.

És most először gondoltam arra, hogy talán mégsem véletlenül veszítettem el a szemem.

Nem hittem el, mit fogok felfedezni.

2. RÉSZ

Diego két nappal később ideiglenesen beköltözött hozzám.

Ruhákkal, élelemmel, színes ragasztószalaggal érkezett a lépcsőfokok és sarkok megjelölésére, és olyan türelemmel, amilyet korábban soha nem láttam benne.

Anyám meg volt győződve róla, hogy ki fogom hagyni a kapcsolatot.

Amikor megtudta, hogy segít nekem átrendezni a lakást, megváltozott az arca.

– Nem kell a dajkájának lenned – mondta neki.

Diego meglepetten nézett rá.

– Én vagyok a társa.

-Egyelőre.

Nem szólt többet.

De ez a mondat végül meggyőzött arról, hogy át kellene néznem a nagymamám dokumentumait.

Amalia Herrera bonyolult nő volt, de velem mindig más volt. Tizenéves koromban gyakran ismételt egy mondatot, ami akkoriban túlzónak tűnt számomra:

– Ha igazi ismeretségre vágysz, tegyél fel pénzt.

Halála után ingatlanokat, befektetéseket, ékszereket és két családi vállalkozásban lévő részesedést hagyott hátra. Egy bank kezelte a vagyonkezelői alapot, míg anyám bizonyos ideiglenes hatásköröket tartott fenn a család képviselőjeként.

Tudtam, hogy javak várnak rám.

Amit nem tudtam, az az volt, hogy mennyi.

Miközben a nyaklánc vásárlásának számláját kerestem, amit a nagymamám szeretett volna, hogy az esküvőm napján viseljek, valami furcsára bukkantam.