Öt nappal az esküvőm előtt az anyám okozta azt a „balesetet”, ami miatt az egyik szememre teljesen megvakultam. Amikor meglátott kilépni a kórházból, csak gúnyosan elmosolyodott: – Na tessék, most már tényleg úgy nézel ki, mint egy selejtes menyasszony. Nem nyitottam vitát. Csendben maradtam, és elkértem a nagymamám végrendeletét. Még aznap éjjel előkerült egy hamisított aláírás és egy többmilliós pénzmozgás, ami mindent a feje tetejére állított.

Elvesztettem a látásom egy részét.

De visszaszereztem a javamat, a jövőmet, és valami sokkal fontosabbat: a képességet, hogy nemet mondjak bűntudat nélkül.

Éjfél körül hagytuk el a kastélyt.

Coyoacán utcáin még mindig voltak emberek.

Diego megfogta a kezem, miközben az autó felé sétáltunk.

Egyetlen működő szememmel a lámpákat néztem.

Sokáig azt hittem, hogy az életem kettévált: a baleset előttire és a baleset utánira.

Aztán megértettem, hogy nem.

Az életem kettévált aközött az időszak között, amikor hagytam, hogy a családom döntsön arról, mennyit érek, és aközött a nap között, amikor már nem kértem tőlük engedélyt.

Anyám úgy gondolta, hogy az egyik szemem feláldozása kis ár egy vagyon megmentéséért.

Tévedett.

Mert elvették az egyik szememből a látást, de a saját kapzsiságuk miatt mindenbe belekerült, amiért feláldoztak engem.

És ahogy Diego megszorította a kezem, végre megértettem, hogy egy részem elvesztése nem jelentette az életem végét.

Ez volt az a pillanat, amikor abbahagytam az önmagam elvesztését.