A herceg megengedte feleségének, hogy a legmegszelídítetlenebb ménen lovagoljon, hogy megalázza, de néhány perccel később maga a herceg szenvedte el a következményeket.

Az első figyelmeztetés lovas nélkül érkezett.

Villám cikázott át a Hacienda de los Laureles nedves mezőin, felborított egy frissítőasztalt, majd megállt az üres székkel rendelkező pincérek előtt.

Mindenki ismerte ezt a gesztenyebarna lovat: Don Rodrigo Villaseñornak, Querétaro egyik legbefolyásosabb földbirtokosának a kedvenc lova volt.

Senki sem merte feltenni a levegőben lógó kérdést.

Aztán a Sólyom-domb tetején megjelent Sovereign, a fekete mén, amelyen egyetlen lovász sem akart lovagolni. Lassan ereszkedett le, nyaka ívbe húzódott, patái a sárba süllyedtek.

Doña Catalina, Rodrigo felesége lovagolt rajta. Lovaglószoknyája foltos volt, köpenyére levelek ragadtak, arcán pedig vércsík éktelenkedett, de a gyeplőt remegés nélkül fogta.

Érkezéskor a vendégekre nézett, és így szólt:

– Hozz hordágyat! A férjem elesett.

Mindössze 30 perccel korábban Rodrigo még mosolygott.

1878 ősze volt, a hacienda csillogott a reggeli napfényben. Lakkozott hintók töltötték meg az udvart; tollas kalapos hölgyek csokoládét kortyolgattak; szalonkabátos urak angol sörétes puskákkal mutogattak.

A Villaseñor család éves vadászata volt a régió legjobban várt eseménye.

Rodrigo, elegánsan zöld zakójában, úgy üdvözölte a vendégeket, mintha az övé lenne a tiszta ég.

Mellette várt Doña Inés Arriaga, egy fiatal, gyönyörű özvegy, aki túlságosan is hozzászokott ahhoz, hogy gúnyt űzzön Catalinából.

Amikor Catalina lement a lépcsőn, Azucenát kereste, a szürke kancát, amin csendes sétáin lovagolt.

Ehelyett az öreg istállófiú, Jacinto tartotta Soberanót. Az állat patájával a macskaköveken topogva mutogatott, szeme fehérje pedig előbukkant.

„Hol van Azucena?” – kérdezte Catalina.

– Nem elérhető – válaszolta Rodrigo színlelt közönnyel.

De Azucena jól látható volt, felnyergelve az istálló ajtaja mellett.

Katalin megértette.

Előző este vacsora közben ellentmondott Rodrigónak, rámutatva, hogy a bérlők nem engedhetik meg maguknak, hogy újabb adót fizessenek, miután elvesztették a termés egy részét. A férfi nem válaszolt mindenki előtt. Egészen a reggelig várt a megbüntetésével.

– Egy Los Laureles-i hölgynek képesnek kell lennie bármelyik Los Laureles-i lovon lovagolni – jelentette ki Rodrigo felemelt hangon.

Néhány vendég kötelességtudatból nevetett.

Jacinto odalépett hozzá.

—Főnök, minden tiszteletem mellett, Soberano 3 versenyzőt is legyőzött. Ma nyugtalanabb a szokásosnál.

– Már hallottam a véleményedet.

– Nem a nyereggel van a baj. Az a ló nem tűri a félénk kezeket.

Elég volt ebből, Jacinto.

Inés mosolyt rejtett rajongója mögé.

– Talán Doña Catalina szívesebben jönne hintóval utánunk. Senki sem kritizálna egy hölgyet, ha az óvatosságot választja.

Catalina tudta, hogy cenzúrázni fogják. Rodrigo azért rendezte meg a jelenetet, hogy a félelme bátornak tüntesse fel, és hogy Inés hónapokig nevethessen rajta.

Közeledett a ménhez.

Jacinto halkan szólt hozzá:

– Asszonyom, ezt nem tanácsolom.

– Melyik oldalról utálod, amikor az emberek közelítenek meg?

Az istállófiú meglepetten nézett rá.

– Jobb oldalon, a váll közelében.

Catalina balra sétált, hagyta, hogy az állat megszagolja a kesztyűjét, és meg sem próbálta visszatartani, amikor az hátrébb lépett.

Várjon.

Sovereign felhorkant, megrázta a sörényét, és ismét a lányra nézett. A lány lassan simogatta a nyakát.

– Nem fogok veled harcolni – suttogta. – Úgy tűnik, ma mindkettőnknek elég dolgunk van, csak egyetlen ellenséggel.

Egyetlen tiszta mozdulattal pattant fel a nyeregbe.

Az Uralkodó félreugrott. Több hölgy is felsikoltott. Catherine beleroskadt a székbe, de sem a féket nem húzta meg, sem a térdét nem feszítette be.

A ló megfordult, kaparászta a földet, és megpróbált elmenekülni. Minden alkalommal határozottan korrigált, majd a megfelelő pillanatban meglazította a gyeplőt.

Apránként Sovereign elcsendesedett.

Az egész udvar elcsendesedett.

Don Melchor Alcocer, egy lótenyésztő és nem túl lelkes ember, szürke lován lovagolva közeledett.

– Ki tanított meg így lovagolni, Doña Catalina?

—Az anyám.

Rodrigo abbahagyta a mosolygást.

A csoport elindult a hacienda vöröses mezői felé. Soberano először próbára tette Catalinát: nem volt hajlandó átkelni egy öntözőárkon, megpróbálta megelőzni a többi lovat, és egy kidőlt fatörzsnek ágaskodott fel.

Nem tett úgy, mintha engedelmessé vált volna. Időt adott neki, hogy átgondolja az egyes akadályokat, és megkérte, hogy haladjon előre anélkül, hogy megbüntetné.

Amikor elérte a rétet, a mén megnyújtotta a lépteit. Catalina lehajolt vele, és egy szunnyadó emlék motoszkált benne: napfelkelték az anyjával, a nedves föld illata, apró kezek, ahogy megtanulnak bízni egy hatalmas állatban.

A vendégek elkezdték figyelni őt.

Catalina tisztábban ugrott át egy alacsony falon, mint számos lovag. Don Melchor tiszteletteljesen bólintott. Még Jacinto is, aki még mindig a tartalék lovaknál volt, elmosolyodott.

Rodrigo észrevette, hogy mindenki őt nézi.

A legnehezebben kezelhető állatot választotta, hogy felfedje felesége gyengeségét. Ehelyett egyszerűen lehetetlenné tette mások számára, hogy figyelmen kívül hagyják a tehetségét.

Egy szünet alatt odavezette Villámot hozzá.

– Miért nem mondtad soha, hogy tudsz így lovagolni?

Katalin gúny nélkül nézett rá.

– Soha nem kérdeztél meg.

A válasz jobban fájt neki, mint egy vád.

Hat éve voltak házasok, és néhány idegen fél óra leforgása alatt felfedezett valamit, amire ő soha nem fáradozott.

A vadászat vezetője bejelentette, hogy az esőzések meggyengítették a Sólyom-dombot. A biztonságos útvonal délen kerülgette a szakadékot.

– Felmegyünk a dombra – parancsolta Rodrigo.