Három hónapon át leveleket írt egy ismeretlen katonának, és a herceg mindegyiket elolvasta.
Egy levél veszélyesebb lehet, mint egy kard. Viasszal lepecsételik, ismeretlen kezekbe adják, és bíznak benne, hogy a megfelelő zsebbe jut. De 1821-ben, amikor a háború felemésztette Új-Spanyolország utolsó útjait, Aurora Villaseñor levelei egy olyan ember kezébe kerültek, akinek soha nem szánták őket.
Aurora három hónapon át írt Tomás Reyes őrmesternek, egy katonának, akivel még soha nem találkozott. Azt hitte, egy sárban és puskaporban eltévedt idegent vigasztal. Nem tudta, hogy Tomás már halott, és azt sem, hogy Sebastián de la Vega, Monteclaro márkija és ezredének ezredese, minden egyes szót elolvas.
Minden egy mexikóvárosi kastélyban kezdődött. Körülbelül húsz hölgy gyűlt össze, hogy kötéseket készítsenek és bátorító üzeneteket írjanak a katonáknak.
A 24 éves Aurora egy üres papírlappal a kezében állt az ablaknál. Sötét haja, barna szeme volt, és olyan őszintesége, amit a főváros szinte minden tisztességes családja veszélyesnek tartott.
– Mondd meg nekik, hogy imádkozunk dicsőséges győzelmükért – parancsolta Doña Matilde Alarcón. – Bátor férfiinknak emlékezniük kell arra, hogy Mexikó asszonyai csodálják őket.
Aurora lesütötte a tekintetét.
Testvére, Eduardo két évvel korábban halt meg egy csatában a Bajío régióban. Amikor visszakapta a holmiját, a kis katonai ládában nem volt semmi dicsőség. Csak egy törött óra, egy sárral borított rézgomb és egy levél, amit soha nem sikerült elküldenie.
Aurora felvette a tollat.
„Kedves Tomás Reyes tizedes!
Arra kértek, hogy mondjam meg neked, légy bátor. Megkíméllek a sértéstől. Azt hiszem, a bátorság az, amit az ember tesz, amikor nincs más választása.
Ma esett az eső a fővárosban. Egy bársonykabátos úriember belelépett egy pocsolyába, és majdnem elsírta magát, amikor meglátta tönkrement csizmáját. Arra gondoltam, hogy mindannyian a nedves földön alszotok, és el kellett mennem, mielőtt a képetekbe nevethettem volna.
Aurora folytatta az írást. Beszélt azokról az összejövetelekről, ahol mindenki egy olyan háborúra koccintott, amelyet senki sem volt hajlandó megvívni. Bevallotta, milyen magányos volt, hogy emberek vették körül, és egyikhez sem tartozott. Írt az Eduardo által hagyott űrről, és a dühről, amelyet minden alkalommal érzett, amikor valaki gyönyörű áldozatként írta le a halálát.
Nem írta alá a családi címerrel. Vörös viasszal lepecsételte a levelet, és hüvelykujjával rányomta a közepét.
A következő 12 hétben további 11 levelet küldött. Tomás Reyes biztonságos hellyé vált, ahol elmondhatta mindazt, amit apja és a felsőbb körök előtt elhallgatott.
Aurora nem tudta, hogy Tomás nem tud olvasni.
A fiatalember egy viaszos kendőbe rejtette a bontatlan leveleket, abban a reményben, hogy talál valakit, aki felolvashatja neki őket. A láz először őt érte utol.
Egy Valladolid melletti táborban halt meg, háromnapos delírium után, miközben anyját hívogatta.
Sebastián de la Vega személyesen vizsgálta át halott katonái holmiját. Ezt bűnhődésből tette azért, hogy száraz sátra volt, amíg az esőben aludtak.
Tomás hátizsákjában találta a csomagot.
Sebastian 30 éves volt, bár a háború egy évtizeddel meghosszabbította megjelenését. Apja halála után örökölte a márki címet, de a hadsereget jobban szerette volna, mint családja végtelen házassági tárgyalásait.
Tomás anyjának kellett volna átadnia a lepecsételt leveleket. Ehelyett aznap éjjel, a hideg, a kimerültség és a csend hatalmába kerítve, feltörte az első pecsétet.
Olvasott a férfiról, aki majdnem elsírta magát a csizmái miatt, és rekedtes nevetést hallatott. Hónapok óta most nevetett először.
Kibontott egy újabb levelet.
„Tegnap este egy földbirtokos fiával táncoltam. Miközben pörögtünk, azt számolgatta, mennyi pénzt hozna a hozományom. A tánc csak egy selyembe csomagolt tranzakció. Szándékosan léptem a lábára. Bocsánatot kért. A világ teljesen megőrült.”
Sebastian megtartotta a többit. Megengedte magának, hogy három éjszakánként elolvasson egyet, mintha azok kifogyhatatlan orvosságok lennének.
Aurora írt a bátyjáról, a hatalmasok képmutatásáról és a szeretet nélküli házasságtól való félelméről. Azt is bevallotta, hogy kezdte megszokni az elvárások nélküli életet, mert bármire vágyni egy új módot kínált a sorsnak a fájdalmas érzések feláldozására.
Az ezred utolsó csatájának előestéjén Sebastian felbontotta az utolsó levelet.
„Nem tudom, hogy még él-e. Talán ezek a lapok a sárban végzik majd. De az egyetlen őszinte dolog, amit teszek, az, hogy írok neki.”
Éld túl, Reyes őrmester. Nem a kormányért, nem a dicsőségért, nem azokért az emberekért, akik a halálba küldtek. Csak azért éld túl, hogy dacolj velük.
Sebastian összehajtotta a papírlapot, és a szívére helyezte.
Másnap reggel megtámadták a tábort. A puskapor elsötétítette az eget, és egy golyó leterítette a lovát. Sebastian elesett, megsérült a bordái, és gyalog folytatta a harcot.
Amikor a konfrontáció véget ért, füstbe burkolt testek között állt. Megérintette az egyenruhája alá rejtett kártyákat.
Túlélte.
És meg fogja találni a nőt, aki emlékeztette őt arra, hogyan kell csinálni.
A háború hónapokkal később véget ért. Mexikóváros harangokkal, bankettekkel és táncokkal ünnepelte a függetlenséget, amelyeket olyan családok szerveztek, akik igyekeztek megőrizni kiváltságaikat egy új kormány alatt.
Sebastiánnak hat hónapba telt, mire elintézte a hagyatéki ügyeit. Ezt követően nyomozni kezdett a levelek eredetét illetően. A hölgyegyesület feljegyzéseiből kiderült a neve: Aurora Villaseñor, La Encina vikomtjának lánya.
Először egy San Román grófjai által rendezett bálon látta meg.
