Aurora félig egy pálmafa mögött rejtőzött, sötétzöld ruhában. Egy érintetlen pohár limonádét tartott a kezében, és ugyanolyan unalommal figyelte a táncosokat, mint a nő, akit Sebastián papíron ismert.

Átment a szobán.

Aurora felismerte a híres Monteclaro márkit. Pletykák keringtek a visszatéréséről, a sebhelyeiről és a háborúból hazahozott komor jelleméről.

– Villaseñor kisasszony.

– Excellenciás uram. Nem emlékszem, hogy bemutattak volna minket.

– Jobban szeretem elkerülni a prezentációk kimerítő színházát. Túlzottan hasonlít egy selyembe csomagolt leárazásra.

A csésze remegett Aurora kezében.

Ez egy olyan kifejezés volt, amit csak a második levélben írt le.

– Nem tudom, miről beszélsz.

– Férfiak lábára is lép, amikor táncra kényszerítik. Meg akartam hívni, de túl sokra tartom a csizmáimat.

Aurora elsápadt.

-Ki maga?

– Sebastián de la Vega. És már majdnem egy éve az életemet köszönhetem neki.

—Tomás Reyes…

–Még az első levél kézhezvétele előtt meghalt. Én voltam az ezredese.

A szégyen dühbe csapott át.

– Felbontott egy halottnak címzett levelezést.

-Igen.

– Olyan vallomásokat olvasott fel, amelyek nem az övéi voltak.

-Igen.

– Ez undorító.

– Ez tartott engem életben.

Aurora úgy nézett rá, mintha pofon akarná vágni.

– Nem volt jogom hozzá.

– Nem. Kérhetnék bocsánatot, de akkor is invázió lenne. Csak az igazat mondhatom: fuldokoltam, és a szavaid mentőövként szolgáltak.

Sebastian a karját nyújtotta neki.

– Engedje meg, hogy elkísérjem a teraszra.

„Ha még egy sort idézel a leveleimből, nem lépek rá a csizmádra. Teljesen tönkreteszem.”

Aurora most először látta, hogy egy mosoly átalakítja Sebastian megkeményedett arcát.

– Nem is vártam kevesebbet.

Másnap reggel a márki megérkezett a Villaseñor házba. Don Rodrigo, Aurora apja, majdnem kiöntötte a forró csokoládéját, amikor a komornyik bejelentette a látogatást. Szerencsejáték-adósságai a háború alatt az égbe szöktek, és egy gazdag kérő isteni ajándéknak tűnt.

Sebastian azonban csak Aurorával kért beszélni.

„Azért jöttem, hogy hivatalosan is bocsánatot kérjek” – mondta, miután beértek a nappaliba. „Elvettem valamit, ami nem nekem szólt. Nem adhatom vissza az elvesztett magánéletemet.”

– És megtartja-e a leveleket?

– Ha azt követeled, hogy égessem el őket, megteszem.

Aurora éppen válaszolni készült, amikor egy autó elhajtott mellettünk. Az egyik kerék kátyúba csapódott, és hangos zajt csapott, mint egy ágyúlövés.

Sebastian megborzongott. Keze egy kard után nyúlt, amit már nem hordott magánál. Légzése felgyorsult, és tekintete kiugrott a szobából.

Aurora odalépett hozzá, és a mellkasára tette a tenyerét.

– Mexikóvárosban van – mondta határozottan. – Az egy autó volt. Egy olyan szobában van, ami túl erős viaszszagú, és biztonságos.

Sebastian addig pislogott, amíg vissza nem tért a normális kerékvágásba.

-Elnézést.

„A bátyám ugyanígy reagált, amikor a kutyák ugattak. Neki nem kell bocsánatot kérnie.”

– Eduardo szokott nevetett a prédikációk alatt – mormolta Sebastian. – Azt írtad, hogy jobban hiányzott ez a nevetés, mint Isten.

Auróra lehunyta a szemét.

– Túl sok mindenre emlékszik.

— Minden szó.

Nem próbálta megérinteni.

„Nem azért jöttem, hogy a titkaival kísértsem. Meg akarom ismerni a nőt, aki ezeken a lapokon túl létezik. Engedje meg, hogy rendesen meglátogassalak.”

– Egy feltétellel.

– Bármelyikük is.

– Ne hozz nekem virágot. Ha egy szimbolikus rózsacsokorral érkezel, becsukom az ajtót.

– Nem lesznek virágok.

Sebastian látogatásai felháborították a társadalmat. Nem udvarolt Aurorának, mint a többi férfi. Kora reggel, mielőtt megérkeztek az elegáns családok, sétálgattak a botanikus kertben. Filozófiáról, politikáról és az új nemzet beteljesületlen ígéreteiről beszélgettek.

Nem hízelgett a szépségének, hogy elhallgattassa. Figyelmesen meghallgatta az érveit, és ugyanolyan intelligensen válaszolt. Aurora újra nevetni kezdett, amit Eduardo halála óta nem tett.

Egyik reggel Tomás felől érdeklődött.

– Tudnom kell, hogyan halt meg.

Sebastian kitalálhatott volna egy hősies befejezést. Ő az igazságot választotta.

– Lázban halt meg. Nem volt gyors vagy dicsőséges. Sírt, félt, és az anyját hívta. A háború a nyomorúságos szenvedést gyönyörű beszédekké változtatja, hogy a hatalmon lévők nyugodtan aludhassanak.

Aurora elővette Eduardo rézgombját a táskájából.

– Csak ezzel a dologgal tért vissza. Az utolsó levelében azt írta, hogy vizes volt a lába, és annyira éhes volt, hogy megevett egy rothadt almát. Aztán egy ágyúgolyó megölte. Dicsőség sem volt benne.

Sebastian gyengéden összezárta Aurora ujjait a gomb körül.

– Brutális és abszurd pazarlás volt.

Egy könnycsepp gördült le az arcán. Sebastian a hüvelykujjával letörölte, de Aurora hátrahőkölt. A férfi szemében tükröződő odaadás jobban megrémítette, mint bármilyen megvetés.

Eközben Don Rodrigo feleségül ígérte lánya kezét Gaspar Montellanónak, egy megözvegyült földbirtokosnak, aki felajánlotta, hogy kifizeti adósságait. Miután tudomást szerzett a márki látogatásairól, Gaspar követelte, hogy hozzák előre az eljegyzést.

Auróra visszautasította.

– Nem vagyok egy farm, amit el lehet adni, hogy fedezze a téteket.

– A lányom vagy, és engedelmeskedni fogsz – felelte Rodrigo. – A márkit csak mulattatja a szemtelenséged. Ha majd megunja, egyetlen tisztességes család sem fogad be.

Gaspar véletlenül felfedezte az egyik levelet, amit Sebastián visszaküldött Aurorának. Rájött, hogy egy katonának küldték, és azzal fenyegetőzött, hogy közzéteszi őket.

„A város tudni fogja, hogy ismeretlen férfiaknak címeztél titkokat” – mondta. „Apád börtönbe kerül az adósságai miatt, és a hírneved is tönkremegy, hacsak nem jelented be az eljegyzésünket.”