Ájulásig zúzódva és összetörve, ott helyben összeesett a bálteremben, mígnem egy herceg gyengéd kezei megváltoztatták a sorsát.
London, 1817 tavasza.
Jacinta Torres alig kapott levegőt.
Fűzőjének halcsontmerevítői a bordái bal oldalához nyomódtak, pont ott, ahol a bőr lila foltot rejtett több selyemréteg alatt. Minden egyes lélegzetvételnél égő fájdalom hasított a mellkasába.
Ennek ellenére erőt vett magán, hogy egyenesen álljon a devonshire-i hercegné báltermében.
– Mosolyogj – suttogta a mostohatestvére a fülébe. – Lord Esteban Hastings figyel téged.
Jorge Salcedo Jacinta hátára tette a kezét. Távolról úgy tűnt, mint egy védelmező testvér. Valójában a gerincébe vájta az ujjperceit, hogy emlékeztesse, ki irányít.
– Megpróbálom megcsinálni – suttogta.
– Úgy nézel ki, mint egy megvert kutya. Egyenesedj ki!
Jacinta emlékezett az előző esti vitára. Jorge egy újabb vagyont veszített szerencsejátékon, és követelte tőle, hogy adja el anyja utolsó megmaradt ékszereit. Amikor a nő visszautasította, a férfi a lépcső korlátjához lökte.
Az ütéstől elállt a lélegzete.
– Ha ma este tönkreteszed a terveimet – folytatta Jorge –, a tegnapi események simogatásnak fognak tűnni.
Jacinta felvonta a szája szélét.
A termet több száz gyertya világította meg. A lángok visszatükröződtek a tükrökben, az ékszerekben és a kristálykelyhekben. A nők új ruhákat viseltek, míg az urak lovakról, földről és házasságokról beszéltek, mintha mindhármat ugyanúgy meg lehetne szerezni.
Jacinta számára az a tánc nem ünneplés volt. Ez egy árverés.
És ő volt az áru.
Apja, Rodrigo Torres, Új-Spanyolországban született, és szerény vagyonra tett szert ezüst- és textilkereskedelemmel. Miután Angliában letelepedett, feleségül vett egy angol özvegyet, akinek már volt egy fia: George.
Amikor mindketten meghaltak egy járvány során, Jorge lett a hagyaték gondnoka, amíg Jacinta be nem töltötte a 25. életévét, vagy férjhez nem ment. Négy éven át költötte a pénzt, eladta az ingatlanokat és hamisította a számlákat. Most már csak a családi ház maradt, amelyet jelzáloggal terheltek meg.
Lord Esteban Hastings, egy 56 éves özvegyember, felajánlotta, hogy kifizeti George adósságait Jacinta feleségül vételéért cserébe.
22 éves volt.
Jorge már elfogadta a nevében.
– Torres kisasszony.
Jácinta kinyitotta a szemét.
Lord Hastings állt előtte. Sárga mellénye alig fért el a hasánál, és tekintete szégyentelenül fürkészte ruhája nyakkivágását.
– Uram.
Jacinta laposan meghajolt. A mozdulat olyan éles fájdalmat okozott, hogy kénytelen volt az ajkába harapni.
– Túl sápadt – jegyezte meg Hastings. – Egy tánc visszaadja a színét.
Kinyújtotta kesztyűs kezét.
Jacinta a vastag ujjaira nézett, és úgy érezte, mintha egy börtön ajtaját nézné.
– A húgom biztosan örülni fog – vágott közbe Jorge.
Megragadta a karját egy újabb zúzódáson. Jacinta elfojtott egy nyögést.
– Nem igaz?
– Örömmel – válaszolta a nő.
A zenekar táncba kezdett. Hastings a terem közepe felé vonszolta, anélkül, hogy megvárta volna, míg visszanyeri az egyensúlyát.
Jácinta megtette az első lépést.
Aztán a második.
A harmadikra a fájdalom a bordáitól a válláig terjedt. A levegő elviselhetetlenül forró lett. A hegedűk mintha mérföldekről szóltak volna.
Hastings megrántotta, hogy fordulásra kényszerítse.
– Tartsd fenn a ritmust, lányom.
A lámpák fénye torzulni kezdett a szeme előtt. A szoba balra, majd jobbra dőlt. Jacinta Jorget kereste a tömegben, és ott találta, amint két hitelezővel beszélget.
Nem néztem rá.
Ha elesik, megbünteti, amiért zavarba hozza.
Jacinta elhagyta a csoportot, és megpróbált elérni néhány félig nyitott franciaajtót. A függönyön túl éjszakai levegő huzata áradt be.
Csak 3 lépésnyire volt.
A térde feladta.
Jacinta érezte, ahogy a talaj emelkedik felé, és becsukta a szemét, felkészülve az ütközésre. De mielőtt elesett volna, két erős kar elkapta.
Mateo Rivas, Westmore hercege, utálta a londoni táncokat.
Négy évet töltött harccal az Ibériai-félszigeten, mielőtt távoli unokatestvérétől örökölte volna a címet. Nem bírta elviselni az előkelő társadalom képmutatását, és azt sem, ahogy az ambiciózus anyák úgy néztek rá, mintha egy aranyboltozat lenne.
Azon az éjszakán a kertkapu közelében keresett menedéket. Innen egy fakó kék ruhás fiatal nőt látott, aki távolodott a táncparketttől.
Matthew ismerte az igazi fájdalmat. Látta már ilyet súlyos sérülésekkel járó katonáknál.
A fiatal nő egyik karját a bordáihoz szorította. Légzése szabálytalan volt. Miután a szeme becsukódott, Mateo letette a poharát és előrelépett.
Elkapta, mielőtt a földre zuhant volna.
Jacinta túl könnyű volt. Amikor a karjaiba vette, a kezét az oldalára tette. A lány felnyögött és megrándult, pedig eszméletlen volt.
Mateo összeszorította az állkapcsát.
Egy függönyök mögé rejtett kis előszobába vezette, és óvatosan letette egy díványra. A holdfényben egy sárgás foltot vett észre az állán, amit rizspor takart el. Az ingujja felpúposodott, felfedve több ujj sötét lenyomatát.
Jácinta ijedten ébredt.
Amikor meglátott egy közelben görnyedt férfit, a szék támlájának dőlt, és felemelte a kezét, hogy megvédje magát.
Máté azonnal hátralépett.
– Nem fogok hozzányúlni.
– Vissza kell mennem – mondta remegő hangon. – Kérlek, ne mondd meg a bátyámnak, hogy elájultam.
Megpróbált felkelni, de a fájdalom arra kényszerítette, hogy újra leüljön.
– Legalább egy bordája eltört.
– Leestem a lépcsőn.
– A lépcső is fogta a karját?
