A herceg húsz évig kómában feküdt anélkül, hogy bármilyen reakciót mutatott volna, mígnem az ápolónő közvetlenül a füle mellett horkolni kezdett, mire a herceg hangosan felnevetett.
Don Adrián Alcocer húsz éven át nem reagált egyetlen hangra, egy csengőre, egy orvosi tűre vagy egy pap imájára sem.
Aztán Beatriz Pineda elaludt az ágya mellett, egyenesen a fülébe horkolt… és megnevettette.
A nevetés gyenge és rekedt volt, mint egy rozsdás ajtó, ami épp most emlékezett rá, hogy zsanérok vannak.
Beatriz felriadt. Sapkája az egyik szemére hullott.
– Szent Szűz! Vagy te nevettél, Don Adrián, vagy az a ruhásszekrény kezdett el gúnyt űzni belőlem.
A férfi mozdulatlanul maradt a lepedők között.
A jelenet 1874-ben játszódott a La Esperanza birtokon, Querétaro külvárosában.
Adrián Alcocer 41 éves volt, és a régió nagy részére kiterjedő földek, malmok és bányák örököse. 21 évesen egy viharban leesett egy lóról.
Beütötte a fejét, csak egyszer ébredt fel, és olyan állapotban maradt, amit az orvosok mély kábulatnak neveztek.
A papok Isten misztériumáról beszéltek.
A rokonok tragédiáról beszéltek, miközben felosztották vagyonának kezelését.
Beatriz, aki a francia beavatkozás alatt katonai kórházakban dolgozott, egyik magyarázatnak sem hitt.
Csak 12 napja gondoskodtam róla, de olyan részleteket vettem észre, amelyeket mások látszólag figyelmen kívül hagytak.
Adrian izmai gyengék voltak, bár nem annyira, mint amennyire 20 év után kellett volna. Valaki megmozdította a karjait, megváltoztatta a testtartását, és igazi gonddal védte a bőrét.
Dr. Melchor Varela azonban minden este sötét italt rendelt el neki, ami lelassította a légzését és még mélyebb álomba taszította.
Beatriz ismét fölé hajolt.
– Ha hallasz, mozdítsd meg az ujjad.
Semmi sem történt.
Aztán a gyógyszert tartalmazó pohárra nézett. Elhalasztotta az adagot, mert Adrian pulzusa veszélyesen lassú volt.
Közel vitte az orrához.
Laudanum, beléndek és valami fémes illata terjengett, amit egyetlen tonikban sem szabadna tartalmaznia.
Hirtelen Adrian ajkai sarka újra megmozdult.
Nem tükörkép volt.
Egy férfi volt, aki a saját testében csapdába esett, és próbált válaszolni.
Az ajtó kinyílt.
Don Cristóbal Alcocer, Adrián unokatestvére lépett be egy gyertyatartóval a kezében. Húsz éven át igazgatta a La Esperanzát, beszedte a bérleti díjakat, és úgy írta alá a dokumentumokat, mintha ő lenne a valódi tulajdonos.
– Miért van még mindig ébren?
Beatriz elrejtette az üveget a kötényébe.
– Mert azért fizetnek, hogy vigyázzak egy beteg emberre, nem azért, hogy jobban aludjak nála.
Kristóf az ágyra nézett.
– Azt hittem, hallottam valamit.
– Leejtettem egy könyvet.
– Nincsenek könyvek a földön.
– Talán nagyon diszkréten esett.
Kristóf nem mosolygott.
– Dr. Varela elrendelte, hogy az éjféli adagot ne halasszák el.
Beatriz fogott egy kanalat, és úgy tett, mintha Adrián ajkához emelné. Valójában csak vizet adott neki.
Christopher addig nézte, amíg a férfi nyelt egyet.
Amikor végre elment, Beatriz becsukta az ajtót.
– Don Adrián, ha megértesz, amit mondok, ne feledd: soha többé ne nevess, ha egy veszélyes ember hallgatózik.
Egy ujj súrolta a lepedőt.
Beatriznek le kellett ülnie, nehogy feladja a lábát.
Másnap reggel elvitte az üveget Doña Leonor Alcocernek, Adrián nagynénjének, a család egyetlen tagjának, aki még mindig minden nap meglátogatta.
Az idős asszony félbeszakítás nélkül hallgatta végig a történetet.
– Biztos vagy benne, hogy melyik folyó?
– Olyan közel horkolt a füléhez, hogy aligha lehetett más.
Doña Leonor évek óta először tört ki a nevetésből.
– Adriánnak mindig is siralmas humorérzéke volt.
Aztán elvette az üveget, és megkeményedett az arca.
– Dr. Varela 15 éve kezeli. Cristóbal volt az, aki felvette.
– Tehát 15 éve attól fogad el utasításokat, akinek a legtöbb haszna származik abból, hogy Don Adrián alszik.
– Fel tudod kelteni?
„Nem tudom. Ha hirtelen abbahagyom az anyag adását, a szervezete összeomolhat. Lassan kell csökkentenem az adagot, jól kell etetnem, és Christophert távol kell tartanom éjszakára.”
– Mindened meglesz, amire szükséged van.
–Azt is szeretném, ha úgy beszélnénk vele, mintha hallana minket.
Doña Leonor szégyenkezve lesütötte a tekintetét.
Húsz éven át mindenki Adriánról beszélt az ágya mellett. Soha senki nem beszélt vele.
Azon az estén Beatriz leült varrni a tűz mellé.
„Parancsot kaptam, hogy férfiként bánjak veled. Figyelmeztetnem kell, hogy a legtöbb férfi elviselhetetlenné válik, amikor megkapja ezt a kiváltságot.”
Adrian ujja megmozdult.
– Egyszer igent jelent. Kétszer nemet. Érted?
Egy csapás.
–Tökéletes. Don Cristóbal ma zöld mellényt viselt, és úgy nézett ki, mint egy fellengzős uborka.
Adrian egy gyenge kifújást hallatott.
– Ez nevetés volt?
Egy csapás.
– Látom, hogy a húsz év hallgatás sem javított a modorodon.
A következő hetekben létrehoztak egy titkos nyelvet.
Egy mozdulat igent jelentett. Kettő nemet.
Később Beatriz betűket varrt egy vászonra. Rámutatott az egyes sorokra, Adrián pedig a megfelelő betűhöz érve mozgatta az ujját.
Az első szó, amit sikerült kimondania, nem a „segítség” vagy a „méreg” volt.
„Horkolás” volt.
– Adrian úr, emlékeztetem, hogy az ápolónő ágyból való gúnyolódása erkölcsi méltóságtól mentes.
Az ajka görbült.
Napokkal később kinyitotta a szemét.
Sötétek voltak, fájdalmak gyötörték őket, és teljesen eszméletüknél voltak.
