– Ott van – suttogta Beatriz, és megfogta a kezét. – Tudtam, hogy még ott van.

Lassan haladt. Adrián önkéntelenül iszogatni kezdett, mozgatta a kezét, és néhány másodpercig szemkontaktust tartott.

De Dr. Varela észrevette a változást.

Egyik reggel Christopher kíséretében érkezett meg. Miután megvizsgálta Adriant, elvette az üveget.

– Túl feszültek az idegei. Megduplázom az adagot.

– Nem – mondta Beatriz.

A szoba elcsendesedett.

– Egy ápolónő nem mond ellent egy orvosnak – felelte Varela.

– Akkor magyarázd el, mit tartalmaz az ital.

– Ez egy privát formula.

–Egy olyan formula, ami lelassítja a pulzusát, megnehezíti a légzését, és éppen akkor tűnik el, amikor reagálni kezd.

Kristóf közelebb lépett hozzá.

– Kirúgták.

Doña Leonor a padlóra csapott a botjával.

– Nem az.

– Néni, én igazgatom ezt a házat.

– Túléltem két férjet, három forradalmat és egy járványt. Nem félek egy uborkás mellényes unokaöccstől.

Adrian ajkai megmozdultak.

Kristóf elsápadt.

Beatriz letette elé a betűkből készült vásznat.

Adriannek több percbe telt. Izzadság áztatta a homlokát, de sikerült megszólalnia:

“HAZUG”.

– Ez egy tükörkép – dadogta Varela. – Az a nő gondolatokat ültet a beteg ember elméjébe.

Adrian ismét megmozdította a kezét.

„Bízom Beatrixban.”

Doña Leonor elrendelte az orvos kiutasítását, és követelte a gyógyszeres szekrény kulcsait.

Három nappal később megérkezett a fővárosból Dr. Samuel Figueroa, egy független orvos, akit a család régi barátai ajánlottak.

Elemezte az italt, és megerősítette, hogy elegendő narkotikus és nyugtató hatású ásványi anyagot tartalmaz ahhoz, hogy egy egészséges férfi legyengüljön és zavart maradjon.

„Évekig adagolva” – magyarázta –, „ez a keverék megakadályozhatott a beszédben, még akkor is, ha eszméletemnél voltam.”

Doña Leonor az unokaöccsére nézett.

– Fel tudsz épülni?

Adrian felemelte az ujját.

Igen.

Fájdalmas volt az utazás.

Minden egyes szó kiejtése hatalmas erőfeszítést igényelt. A teste fél életét börtönben töltötte.

Az első szó, amit hangosan kimondott, ez volt:

-Horkolás.

Beatriz felháborodottan nézett rá.

– Heteket vártam, hogy halljam a hangját, és úgy döntött, hogy úgy használja.

Doña Leonor sírva nevetett.

Adrián apránként kérdéseket kezdett feltenni.

Miért zárták be az északi malmot?

Miért fizettek a parasztok magasabb bérleti díjat?

Hol voltak az anyja ékszerei?

Miért nem látogatta meg soha többé a húga?

Doña Leonor képtelen volt ránézni.

– A húgod évekig írt. Cristóbal azt mondta, hogy a levelei felzaklattak téged, és bontatlanul küldte vissza őket. Hat évvel ezelőtt halt meg Veracruzban.

Adrian lehunyta a szemét.

Húsz éven át hallott hangokat, lépteket és ajtókat, de nem tudott elbúcsúzni attól a személytől, akivel megosztotta gyermekkorát.

Vakon kereste Beatriz kezét.

Átadta neki.

Azon a napon túl Adrián már nem csak a gyógyulásra gondolt. Tudni akarta, mi történt La Esperanzában, amíg ő mozdulatlanul maradt.

Elkérte a számviteli könyveket, és összegyűjtötte a birtok munkásait.

Két botra támaszkodva érkezett a csarnokba. Minden lépéstől remegett.

– Nem kellene itt lennem – mormolta Beatriz.

– Látniuk kell engem.

– Holnap élve kell neki, ma este nem díszként.

– Nem vagyok díszes alkat.

– Akkor ülj le, mielőtt beleesel a vakondba.

A munkások csendben maradtak, amikor Adrian felállt eléjük.

„Elvették tőlem a testemet” – mondta nehezen. „De ezt a birtokot is elvették tőled. Nem tudtam a visszaélésekről. Ez nem szünteti meg a kárt. Hozd ide a panaszaidat. Ébren vagyok, és meghallgatlak.”

Egy Jácinta nevű özvegyasszony szólalt meg először.

—A tetőm öt éve romos. Don Cristóbal kétszer is felszámolt nekem a javítás költségeit.

Aztán megszólalt a malomvezető. Utána egy öszvérhajcsár, akinek eltűnt a bére.

Néhány órán belül tucatnyi szabálytalanságra derült fény.

Christopher megértette, hogy nemcsak a birtok feletti uralmat veszíti el, hanem a szabadságát is.

Petíciót nyújtott be a bíróhoz. Azt állította, hogy Beatriz és Doña Leonor manipulálnak egy cselekvőképtelen férfit, hogy megszerezzék a vagyonát.

A meghallgatást a La Esperanza könyvtárában tartották.

Christopher két felbérelt orvost és egy halom dokumentumot hozott. Adrian egy széken ült, sovány, de egyenes volt. Beatriz mögötte maradt.

– Az unokatestvérem ismételgeti a fejében felmerült gondolatokat – jelentette ki Christopher. – Az a szegény dajka a vagyonára pályázik.

A bíró Beatrizre mutatott.

– Don Adrián, tudja, ki ez a nő?

– Beatriz Pineda – felelte lassan –. Dajka, zsarnok… és úgy horkol, mint egy olaj nélküli szekér.

A könyvtár kitört a nevetésből.

„Úgy tűnik, az azonosítás helyes” – mondta a bíró.

Aztán Adrian elkérte a könyvelési könyveket.

Bizonyította, hogy Cristóbal eladta a malmot az adminisztrátora testvérének cégének. Bemutatta a nem létező javításokról szóló számlákat és egy bizonylatot, amely igazolta, hogy a családi ékszereket zálogba adták.

Végül a bíróra nézett.

– Csendben voltam. Nem voltam hiányzó. Hallottam, hogy beszélgetnek az ágyam mellett. Cristóbal azt mondta, könnyebb lenne, ha meghalnék. Varela így válaszolt: „Még nem. Először szükségünk van az aláírásodra.”

Christopher arca teljesen elsápadt.

Beatriz elmagyarázta, hogy az első nevetés estéjén vizet használt a gyógyszer helyett. Dr. Figueroa bemutatta az elemzését. Doña Leonor átadta az elfogott leveleket, a család ügyvédje pedig több értékesítési nyugtán hamisított aláírást mutatott fel.

Sötétedés előtt Cristóbalt és Varelát letartóztatták.