Nem volt hajlandó meghajolni a herceg előtt, ezért a férfi bezáratta a bálterem összes ajtaját.

Nem volt hajlandó pukedlizni a herceg előtt, ezért az bezárta a bálterem ajtaját.

1887-ben, egy mexikóvárosi régi kastélyban tartott táncmulatságon több mint 50 fiatal várt a sorára, hogy üdvözölhesse a teremben lévő legbefolyásosabb embert.

Don Santiago de la Torre, San Jerónimo márkija, olyan magabiztossággal mozgott a vendégek között, mint aki még soha nem hallott nemet. Magas, széles vállú és sötét szemű volt. A háború alatt kapitány volt, és miután több birtokot örökölt, az ország egyik leggazdagabb emberévé vált.

A lányok meghajoltak előtte, félénken mosolyogtak, és a ruháikról beszélgettek. Néhányan alig tudtak egy szót is kimondani anélkül, hogy le ne sütötték volna a szemüket.

Isabel Moncada a vonal végéről figyelte az eseményeket.

Egy posztókereskedő lánya volt, nem arisztokrata származású, és egy bordó ruhát viselt, amit maga hímzett. Festő is volt, bár a teremben alig ismerte valaki a munkásságát. A családja vitte el a bálba, abban a reményben, hogy valamelyik fontos férfi felfigyel rá.

A húga, Lucia, egészen közel hajolt a füléhez.

– Amikor a márki elé érsz, hajolj meg mélyen.

– Tudom, hogyan kell üdvözölni egy férfit.

– Egyetlen hozzá hasonlót sem.

Isabel Santiagóra nézett. Egy fiatal nő hajolt le annyira, hogy a tollai majdnem a padlót súrolták.

– Nem szándékozom úgy meghajolni, mintha egy szent előtt állnék.

– Izabella…

– Ha meg akarsz ismerni, megteheted úgy, hogy a szemembe nézel.

Lucia rémülten kinyitotta a száját.

Abban a pillanatban a sor előrelépett.

Amikor rá került a sor, a ceremóniamester bejelentette:

– Isabel Moncada kisasszony, Esteban Moncada úrnak, a Moncada-ház tulajdonosának a lánya.

Isabel előrelépett, és teljesen kiegyenesedett.

– Jó estét, Don Santiago!

A zene hangereje mintha halkult volna.

Santiago hideg, de teljes figyelemmel figyelte. Jobb halántéka közelében halvány sebhely éktelenkedett, arcán pedig olyan komoly kifejezés ült, hogy a vendégek többsége legszívesebben elmenekült volna, semhogy a szemébe nézzen.

„Nem ismered a szokást?” – kérdezte.

– Ismerem őt.

– Így hát úgy döntött, hogy nem foglalkozik vele.

– Úgy döntöttem, úgy üdvözlöm, ahogy bárkit szoktam.

Néhány hölgy megbotránkozottan sóhajtott fel.

Santiago nem vette le róla a szemét.

– És szerinted én csak akárki vagyok?

– Nem. Szerintem elvárja, hogy mindenki emlékeztesse arra, hogy ki is ő valójában.

Mormogás futott végig a szobán.

Doña Beatriz de Alcántara, egy özvegy, aki arról híresült el, hogy a leggazdagabb családok házasságait intézte, gyorsan feléjük mozdult.

– Don Santiago, ez a fiatal nő nem érti, mit tett az előbb.

Izabella nyugodtan megfordult.

— Tökéletesen értem.

– Megsértette a házigazdát.

– Akkor ő elmondhatja nekem anélkül, hogy te szólalnál meg az érdekében.

A csend elviselhetetlenné vált.

Santiago felemelte két ujját. A szolgák becsukták a terem hatalmas ajtaját, és bezárták.

„Bezártad a vendégeidet?” – kérdezte Isabel.

– Amíg el nem döntöm, hogyan végződik a ma este.

– Milyen kényelmes. Most már mindenki tudni fogja, hogy ki nem állhatta a gondolatot, hogy egy nő mozdulatlanul álljon.

Santiago szemében most először látszott valami szórakozáshoz hasonló.

– Mindig így beszél?

– Csak akkor, ha felesleges kérdéseket tesznek fel.

Mögöttük egy sötét hajú fiatalember tört ki a nevetésből. Mauricio Robles volt az, Isabel gyerekkori barátja.

– Don Santiago – mondta –, azt hiszem, megtaláltad az egyetlen embert Mexikóban, aki nem fél tőled.

Santiago bosszúsan nézett Mauricióra.

— És ki maga?

–Valaki, aki a közelben tervezi tartani magát, hogy lássa, mi lesz ennek a vége.

Pár perc múlva kinyíltak az ajtók, de a botrány már elkezdődött.

Isabel megpróbálta élvezni a tánc hátralévő részét. Mauricio felkérte táncolni, és a lány beleegyezett, és egész este először nevetett. A terem másik végéből Santiago figyelte, ahogy a fiatal nő átváltozik, amikor meghallotta barátja nevét.

Izabella vitatkozott vele.

Mauricióval együtt mosolygott.

Santiago nem tudta, miért zavarja ez.

Két héttel később Isabel váratlan levelet kapott. Don Eugenio de la Torre, Santiago nagybátyja és neves műgyűjtő, meglátta Isabel egyik portréját egy kiállításon. Fel akarta bérelni, hogy fesse meg családja több tagját pueblai otthonában.

Isabel elfogadta, mert a fizetés lehetővé tette számára, hogy egy kis stúdiót nyisson.

Amikor megérkezett a házba, felfedezte, hogy Don Eugenio sürgősen Veracruzba utazott. Utasításokat hagyott azonban, hogy fogadja őt, és kezdje el az első vázlatokat.

A férfi, aki az ablaknál várta, Santiago volt.

– Gondolom, maga a festő – mondta anélkül, hogy megfordult volna.

Isabel letette a mappáját az asztalra.

– És gondolom, maga az az ember, aki nem olvassa el a kapott leveleket.

Santiago lassan megfordult.

-Te.

-Azok.

– A nagybátyám egy férfira várt.

– A nagybátyja művészt várt. Ha a családja nem tudja megkülönböztetni, az nem az én problémám.

Santiago a bőrmappára nézett.

– Nem tudtam, hogy festett.

– Te sem tudtad, hogyan kell lehajtani a fejed, és mégis túlélted.

Néhány másodpercig egyikük sem szólt semmit.

Aztán megjelent Doña Margarita, Santiago nagynénje, túlságosan önelégült mosollyal.

– Isabel, annyira örülök, hogy látlak. A férjemet lenyűgözte a munkád.

– Hol szeretnéd, hogy elkezdjem?

— A családdal.

Santiago összevonta a szemöldökét.

-Nem.