– Akkor kérdezd meg a várost, de ne ítélj el a pletykáik alapján.

Isabel a válasz meghallgatása nélkül távozott.

Otthon az anyja szembeszállt vele.

– A márki nem fog feleségül venni. Doña Beatrizhez van rendelve.

—Honnan tudod?

– Mindenki tudja.

– Mindenki szemtelen lánynak tartott, amiért nem hajoltam meg előtte.

—Ne keverd össze a múlékony figyelmet a szeretettel.

Izabella nem válaszolt.

Az anyja folytatta:

– Mauricio biztonságban van. Nem fog szenvedést okozni neked. Nem fogsz egyedül végezni, mint Lucía.

Izabella dühösen megfordult.

– Soha többé ne beszélj így vele.

Az anyja hallgatott, de szavai máris fájdalmat okoztak.

Másnap Santiago elment a Moncada-házba. A komornyik közölte vele, hogy Isabel beteg, és nem fogad látogatókat.

Másnap visszatért.

Aztán tovább a következőre.

Tizennégy napig várakozott a ház előtt a szemerkélő esőben, és a csukott ablakokat bámulta.

Izabella látta őt felülről, de nem mert lejönni.

Azt hittem, Beatrizt választotta.

Úgy vélte, túl nagy a különbség a világaik között.

Mauricio szinte minden délután meglátogatta a házat. Először aggódónak tűnt. Aztán mérgező szelídséggel kezdett beszélni.

– Egy olyan férfi, mint Santiago, nem érti, mit jelent valakire szüksége lenni – mondta neki. – Addig fog szórakozni veled, amíg el nem jön az ideje, hogy a saját társadalmi rétegéből származó nőt vegyen feleségül.

– Nincs jogod ezt mondani.

– Jobban ismerlek, mint ő.

– Akkor tudod, hogy nem fogadok el egy szánalomból született házasságot.

Mauricio hallgatott.

Isabel asztalán egy rajz hevert, amit megpróbált elrejteni. Santiago arca volt, szénnel és fájdalmas pontossággal felvázolva.

Mauricio látta.

Rájött, hogy elveszíti őt.

A tizennegyedik napon Santiago ismét megérkezett a házba. Ezúttal Mauricio a komornyik előtt távozott.

– Csak az idődet vesztegeted, Don Santiago – mondta. – Isabel beleegyezett, hogy hozzám jön feleségül. Azt kérte, mondjam meg neki, hogy soha többé ne jöjjön vissza.

Santiago mozdulatlan maradt.

– Ezt mondta?

-Teljesen.

Santiago Isabel ablaka felé nézett. Remélte, hogy meglát egy sziluettet, egy táblát, bármit.

Semmit sem látott.

Beszállt a kocsijába és elhagyta a várost.

Isabel két hónapig próbálta meggyőzni magát arról, hogy helyesen döntött. Mauricio továbbra is látogatta, de Isabel alig szólt hozzá. Festményei elvesztették az életüket.

Egy nap meghívás érkezett Doña Beatriz de Alcántarától.

Isabel elment a De la Torre házhoz, abban a hitben, hogy ott válaszokat talál.

A fiatal nő, aki üdvözölte, világoskék ruhát viselt és sugárzó mosollyal köszöntötte.

–Te biztosan Isabel vagy. Santiago sokat mesélt rólad.

Izabella úgy érezte, megáll a szíve.

—Hol van?

– Veracruzban. Két hónapja távozott.

– Ön Beatriz asszony?

– Igen. És mielőtt bármilyen ötletet is felvetnél, tisztáznom kell, hogy eljegyeztem magam Henri Beaumont francia mérnökkel.

Izabella értetlenül nézett rá.

Beatriz halkan felnevetett.

– Santiagoval testvérekként nőttünk fel. Az apám és az ő apja barátok. Soha nem volt köztünk semmilyen elkötelezettség.

Az igazság úgy csapódott Isabelnek, mint egy tonna tégla.

A pletykák.

A levél.

14 nap az esőben.

Mauricio hazugsága.

– Hol van Santiago?

– Veracruzban, a nagybátyám házában. A munkájába menekült, és nem akar visszatérni a fővárosba.

Izabella nem várt tovább.

Vonattal utazott Pueblába, majd postakocsival folytatta útját Veracruzba. Magával vitt egy vászonba csomagolt festményt. Szent Jakab arcát és mellette egy arctalan női alakot festett.

Útközben rájött, hogy a sziluett ő.

Amikor megérkeztek a tengerparti házhoz, a komornyik felismerte őt.

– Don Santiago a teraszon van.

Isabel előrelépett, mellkasához szorítva a festménnyel.

A folyosóról egy női hangot és Santiago mély nevetését hallotta.

Megállt.

Az ajtón keresztül meglátta a márkit, amint egy sötét hajú fiatal nőt ölel át.

A festmény a padlóra esett.

Izabella úgy érezte, mintha minden összetörne benne.

Megfordult, és a tengerre néző terasz felé rohant.

Santiago meghallotta a zajt, megtalálta a festményt, és kinyitotta.

Saját arca bámult vissza rá a vászonról. Mellette az arctalan nő mintha az árnyékába kapaszkodott volna.

– Izabel – mormolta.

A kőkorláton keresztül érte el.

– Ne gyere közelebb! – mondta könnyek között. – Csak azért jöttem, hogy elmondjam, tévedsz.

– Miről?

– Rólad. Rólam. Mindenről.

Santiago félretette a festményt.

-Nem értem.

– Azt hittem, feleségül fogja venni Beatrizt. Azt hittem, csak figyelemelterelés vagyok, mielőtt kiválasztott egy megfelelő nőt.

– Beatriz az unokatestvérem.

– Most már tudom.

– És ki mondta neked, hogy feleségül fogsz menni Mauricióhoz?

Izabella lehunyta a szemét.

– Azt mondta, hogy én választottam őt.

Santiago megértette.

– Soha nem mondta el nekem az igazat.

– Én sem. Hagyom, hogy a pletykák döntsenek helyettünk.

Santiago megfogta a kezét.

–Tizennégy napot töltöttem a házad előtt, arra várva, hogy lássam. Amikor Mauricio azt mondta, hogy elutasítasz, elmentem, mert azt hittem, veszítettem.

-Sajnálom.

–Én is. Betörhettem volna az ajtót, és magyarázatot követelhettem volna.

– Ez nagyon jellemző lett volna rád.

Szomorú mosoly suhant át Santiago arcán.

–Megpróbáltam elfelejteni őt Veracruzban.

– Sikerült neki?

– Nem. Valahányszor festményt láttam, a tekintetedbe botlottam. Minden nő, aki túl halkan beszélt, arra emlékeztetett, ahogyan az ember dühbe gurul.

Isabel a könnyein keresztül felnevetett.

– Nem tudom, hogy ez szerelmi vallomás-e.