1. RÉSZ

– Vagy te takarítod ki ma anyukám lakását, vagy holnap válókeresetet nyújtok be.

Sergio a tévé előtt mondta ezt, sörrel a kezében, azzal az abszurd bizonyossággal, mintha hónapok óta egy fillért sem tett volna az asztalra.

A sors iróniája az volt, hogy a vita egy karosszék miatt kezdődött.

Egy héttel korábban reggeliztem a Narvarte negyedbeli lakásomban, amikor dörömbölést hallottam a bejáratnál. Sergio egy hatalmas, bordó bársonyfotelt tolt elő – beesett, poros, kopott karfákkal.

– Anyukámé. Ki fogja festeni, és nem akarja kidobni. Egy hónapig itt marad.

Csak bámultam rá.

Negyvenkét éves volt, főkönyvelő egy építőipari cégnél, és már jóval azelőtt megvette azt a lakást, hogy megismerte Sergio-t. Sergio három évvel ezelőtt érkezett egy bőrönddel, egy laptoppal és egy végtelen projektgyűjteménysel.

Hat hónappal korábban kirúgták egy disztribúciós cégtől. Azóta üzletről, tanácsadásról és „lehetőségekről” beszélt, de a legrendszeresebb tevékenysége a tizenegy utáni kelés volt.

– Porallergiás vagyok – mondtam neki. – Az a karosszék nem marad meg.

– Ne túlozz, Laura. Anyukám segített nekünk, amikor összeházasodtunk.

Doña Elvira adott nekünk egy használt turmixgépet és egy hétre való ételt, de Sergio úgy beszélt róla, mintha ő finanszírozta volna az esküvőnket.

A fotel maradt.

Napokkal később Doña Elvira bejött azzal a kulccsal, amit Sergio adott neki „vészhelyzet esetére”. Megnézte a hűtőszekrényemet, lehordott, amiért lazacot vettem, és úgy simogatta a karosszéket, mintha az már a ház állandó része lenne.

Délután hallottam, ahogy ezt mondja a fiának:

– Ha pénzt szerzel, ne vidd be az egészet a házba. Tartsd külön. A nőknél sosem lehet tudni.

Azon az estén megnéztem a Sergio által élelmiszerre használt kiegészítő kártyát. Bárok, videojátékok, benzin és virágok szerepeltek rajta. Március 8-án egy 1800 peso értékű csokor volt rajta.

Három tulipánt adott nekem a szupermarketből.

Nem csináltam nagy ügyet. Megváltoztattam a jelszavaimat, csökkentettem a hitelkártya-keretemet, és abbahagytam a komolytalan dolgokért való fizetést.

Amikor a kártyája leállt egy benzinkútnál, dühösen felhívott.

– Megaláztál engem.

– Vigye magával a pénzét.

– A gyapjú megszállottja vagy.

– Nem. Én nyerem meg.

Azóta minden csak rosszabb lett.

Doña Elvira azért hívott, mert fájt a háta, mert zajos volt a vízmelegítő, mert csöpögött a csap. Egyik este megkért, hogy mossam fel a fürdőszobáját, mert egy vízvezetékszerelő „rendetlenséget” hagyott maga után.

Elutasítottam.

Két héttel később, majdnem kilenc órakor értem haza a munkából. Doña Elvira a kanapémon hevert, lábát egy kendőbe tekerve az asztalomon.

– Felment anyukám vérnyomása – jelentette be Sergio. – Pár napig itt marad. A szobánkban fog aludni.

– Húsz percnyire van a háza.

Doña Elvira felsóhajtott.

– Ha útban vagyok, hazamegyek és egyedül halok meg.

„Laura, csinálj neki egy teát!” – parancsolta Sergio. „És takarítsd ki a folyosót. Anyukám kiöntötte a macskagyökér-cseppjeit.”

– Te takarítod ki.

Ingerülten közeledett.

-Bocsánat?

– Nem vagyok sem a te alkalmazottad, sem anyádé.

Aztán kimondta azt a mondatot, ami végre összetört valamit, ami hónapok óta repedezett:

– Vagy most azonnal kitakarítod anyukám lakását, hogy békében visszajöhessen… vagy holnap válókeresetet fogok kérni tőled.

Néhány másodpercig néztem rá.

És elmosolyodtam.

– Rendben. Add ide a lakáskulcsokat.

Sergio elégedetten mosolygott.

– Ez már inkább így van. Ideje volt, hogy megértsd.

Fogtam a kulcsokat és elmentem.

Azt hitte, végleg összetört engem.

Fogalmam sem volt, mit fogok találni anyám ajtajának túloldalán.

2. RÉSZ

Doña Elvira lakása nem úgy nézett ki, mint egy beteg asszony otthona, aki képtelen lehajolni, hogy feltörölje a padlót.

Úgy nézett ki, mint egy kiadó lakás.

Friss festék illata terjengett. A padló csillogott. A fürdőszoba makulátlan volt, semmi jel nem látszott szivárgásnak vagy a vízvezetékszerelő által feltételezett rendetlenségnek.

Ingatlanos brosúrák hevertek az asztalon.

Aztán megszólalt a csengő.

Egy jelvényt és táblát viselő nő volt.

– Jó estét kívánok. Patricia vagyok az ingatlanügynökségtől. Azért jöttem, hogy megnézzem az utolsó fotókat. Elvira asszony már beköltözött?

Szorítást éreztem a gyomromban.

-Mozog?

A nő zavarban volt.

– Azt mondta, határozatlan ideig a fiával fog lakni. A lakás már le van foglalva. Az új bérlők hétfőn költöznek be.

Hirtelen megértettem a fotelt.

Nem egy bútordarab volt, amit „egy hónapja” elraktároztak. Ez volt az első darab egy költözésből, amiről senki sem szólt nekem.

– Mióta van elszigetelten?

– Tegnap óta. Már befizették az összeget.

– A hölgynek?

Patricia ránézett a tabletre.

– Azt kérte, hogy utalják át fia, Sergio számlájára. Azt mondta, hogy ő kezeli a pénzt.

— Mennyi a bérleti díj?

– Tizennégyezer-ötszáz havonta.

Tizennégy ezer ötszáz.

Én fizettem az ételt, a közüzemi számlákat, a karbantartást, az autóbiztosítást és Sergio kiadásainak jó részét. Közben az édesanyjával úgy döntöttek, hogy beköltöznek hozzám, és az édesanyja lakását bevételi forrássá teszik.

Patricia észrevette az arckifejezésemet.

— Van valami probléma?

– Egy hatalmasat. De nem az övé.

Kértem a hirdetés nyilvános linkjét. Ez volt az egész: „Frissen festett lakás, azonnal költözhető.”

Elérhető.

Miközben a tulajdonosa állítólag a kanapémon haldoklott.

Visszamentem az autóhoz, és átnéztem három hónap bankszámlakivonatát. Az élelmiszer-vásárlások között festékre, barkácsra, lámpákra és egy alapos takarításra kifizetett összegeket találtam.