Mindent a pótkártyára terheltek, amiért fizettem.

A lakás bérbeadásához szükséges felújítást részben saját zsebből fizettem.

Felhívtam a barátnőmet, Marcelát, aki családjogi ügyvéd.

„Ne tegyél semmi impulzív dolgot” – mondta nekem. „Óvd a pénzügyeidet. A lakásodat még a házasságod előtt vetted, és házassági szerződésed van, de ha nem hajlandó elköltözni, ne kényszerítsd ki. Ezt hivatalosan kell rendezni. Ha véget akarsz vetni a kapcsolatnak, beszélj tanúkkal.”

Ezt tettem én is.

Letiltottam a további kártyát, és eltávolítottam Sergio hozzáférését a családi számlához, amelyre pénzt adtam. Aztán felhívtam a testvéremet, Danielt és az épületfelügyelőt, hogy szóljak nekik, legyenek a közelben.

Negyven perc múlva tértem vissza.

Amikor kinyitottam az ajtót, Doña Elvira hangját hallottam a nappaliból:

–Kérd meg Laurát, hogy hozza el holnap a dobozaimat. Mondd meg neki, hogy vigyázzon az edényekre.

Sergio így válaszolt:

– Igen, anya. Először is kitakarítom azt a helyet.

Eszükbe sem jutott „néhány nap”.

Között.

– Nem takarítottam semmit.

Sergio felkelt.

– Szóval, hol voltál?

Megnyitottam a nyilvános bejelentést a mobilomon.

– Kideríteni, miért van egy ilyen beteg asszony háza frissen kifestve, félretéve és átadásra készen hétfőn.

Doña Elvira abbahagyta a panaszkodást.

Sergio elsápadt.

– Laura, meg tudjuk magyarázni.

A foglalót még nem említettem.

De mindkettőjük arcán látszott, hogy ez a rész valami még rosszabbról fog árulkodni.

3. RÉSZ

– Magyarázd el nekem – mondtam.

Daniel a bejárat közelében maradt. A menedzser a folyosón maradt. Nem azért voltak ott, hogy bárkit is megfélemlítsenek; egyszerűen nem akartam egyedül lefolytatni ezt a beszélgetést Sergio hangneme után.

Doña Elvira csatlakozott.

– Nem tudom, mit mondott az ingatlanügynök, de kiadhatom bérbe az ingatlant, ha akarom.

– Persze. A probléma az, hogy azért bérli, mert megkérdezés nélkül be akar költözni az enyémbe.

Sergio idegesen felnevetett.

– Ne dramatizálj. Anya egy darabig itt akart maradni. Három hálószoba van itt.

– Az ügynök azt mondta: „határozatlan időre”.

Csend.

Doña Elvira csettintett a nyelvével.

– Az a nő egy pletykás alak.

– Nem. El kellett magyaráznod, miért szabadul fel a lakásod.

Sergio elindult.

–Igen, arra gondoltunk, hogy anya átjön egy időre. És akkor mi van? Az egyik szobát irodának használod, a másikat pedig alig használod.

– A házamban nincsenek „szabad” szobák a hátam mögött szőtt tervekhez.

– Mindig az „én házam, az én pénzem” van nálad.

– Mert hat hónapig a fizetésemet a költségvetésedbe építetted.

Az arckifejezése megváltozott.

– Nehéz időszakon megyek keresztül.

–Egy rossz sorozat a benzinnel, sörrel és videojátékokkal, amit én fizettem.

– Vállalkozást indítok.

– Az, amiben anyukád lakbérének beszedésével foglalkozol?

Doña Elvira kiegyenesedett.

Elővettem egy jegyzetfüzetet.

– Tizennégyezer-ötszáz peso havonta. Előleg a számládra. A festés, a barkácsáru, a lámpák és a takarítás költségeit részben a kártyámmal fizettem.

– Ez hazugság.

– Látom a bankszámlakivonataimat.

Doña Elvira közbelépett:

– És akkor mi van? Sergio segített nekem. Ő a fiam.

– Az én pénzemmel.

– Ó, Laura, nem fogsz elszegényedni néhány festékesdoboz miatt.

„Nem a festésről van szó. Úgy döntöttél, hogy én biztosítom a tetőt, a közműveket, az ételt és valószínűleg a gyógyszert is, míg te beszeded a lakbért. Mindezt anélkül, hogy megkérdezted volna.”

Sergio a kanapé karfájának csapódott.

– Jól megélsz! Mennyibe került volna neked segíteni?

–A segítés olyan dolog, amibe beleegyezel. Ez kihasználás volt.

– Az anyám hatvannyolc éves.

– És a saját lakása, amit tizennégyezer-ötszáz pesóért bérel.

Doña Elvira keresztbe fonta a karját.

– Ez a pénz az én kiadásaimra van.

– Tökéletes. Akkor használd fel arra, hogy kifizesd a lakhatásodat.

Sergio egy lépést tett közelebb. Daniel alig mozdult.

– Ezért hoztad el a bátyádat? Hogy kirúgj engem?

– Azért hoztam ide, mert egy órával ezelőtt utasításokat adtál nekem, és a válást fenyegetésként használtad fel. Tanúkat akarok.

– Nos, igen, meséltem a válásról, és nézd, hogy siettél engedelmeskedni.

Letettem az anyja lakásának kulcsait az asztalra.

– Nem azért futottam, hogy engedelmeskedjek. Azért futottam, hogy lássam, mit csinálnak.

Lélegzett.

– És elfogadom az ajánlatodat.

Összeráncolta a homlokát.

-Melyik?

-Válás.

A szoba teljesen elcsendesedett.

Doña Elvira felnevetett.

– Holnap elmúlik.

-Nem.

„Három évet fogsz egy karosszékben eltölteni?” – kérdezte Sergio.

– A karosszék csak segített mindent látni.

Mondtam neki, hogy beszéltem egy ügyvéddel. Hogy másnap megkezdem az eljárást. Hogy a pótkártyát letiltottam, és attól a pillanattól kezdve nem fizetem többé a személyes költségeit.

„Azt is kérem, hogy pakold össze a holmidat, és menj vissza anyádhoz. Ha nem vagy hajlandó, nem foglak megérinteni, és nem is vonszollak ki. Majd én intézem ezt a megfelelő csatornákon keresztül. De a kapcsolatunknak vége.”

Nem az a jelenet volt, amire számítottam.

Könnyekre, könyörgésre vagy bocsánatkérésre számított.

Azt várta, hogy egy vödörrel a kezemben lásson engem, amint az anyja fürdőszobáját takarítom, hogy megmentsem a házasságot, amit az előbb fenyegetésként használt fel.

– Nem hagyhatsz az utcán – mondta.

– Anyukádnak van egy lakása.

Doña Elvira hirtelen felállt. Hirtelen elmúlt a nyomás és a hátfájás.

– A lakásom már le van foglalva!

– Akkor mondja fel a szerződést.

– Büntető jár!