Egy vidéki lány véletlenül belép a vak herceg fürdőszobájába… és felfedezi a férfi legnagyobb titkát.
Mariela Beltrán rossz ajtót nyitott ki, és egy gőzfelhő csapta meg az arcát.
Nem látta a mennyezetet vagy a kék padlólapokat. Csak a kádban mozgó vizet és egy mély férfihangot hallott a köd túloldaláról.
–Van 3 másodperced, hogy elmagyarázd, ki vagy, mielőtt megdobom ezt a szivacsot.
Mariela a mellkasához szorította a szappanokkal teli kosarat.
– Elnézést, excellenciás uram, nem nézek oda.
– Ez nagyon nagylelkű tőled. Én sem bírok ránézni.
Mozdulatlan maradt.
Ez a férfi Don Elías de la Vega volt, San Jerónimo márkija és a Santa Lucía birtok tulajdonosa, Querétaro egyik legnagyobb birtoka. Ő volt az a férfi is, aki három évvel korábban egy rejtélyes tűzvész során elvesztette a látását.
Marielának el kellett volna menekülnie. Azonban talán az idegessége miatt így felelt:
– Komolyan azt hiszed, hogy egy vizes szivaccsal meg tudod védeni magad?
A víz mozgása megállt.
– Gúnyolódsz a stratégiámon?
„Csak őszinte értékelést adok. Ha beveszed, a legrosszabb, ami történhet, az az, hogy elázom. Én már napokig kibírtam a folyóban mosással. Azt hiszem, téged is túléllek.”
Elias váratlanul mély, őszinte nevetést hallatott.
Mariela szóhoz sem jutott. A faluban azt mondták, hogy a márki a baleset óta nem nevetett.
„Három év óta ez az első ember, aki úgy bánik velem, mintha üvegből lennék, és nem bánik velem úgy, mintha üvegből lennék” – mondta.
Mielőtt válaszolhatott volna, lépteket hallott az ajtó mögött. Valaki lélegzett a túloldalon.
– Excellenciás úr, a szobalány a bal oldali első ajtóhoz mutatott.
– A mosoda a második mögött van.
Mariela rájött, hogy nem hibázott. Valaki szándékosan küldte oda.
Az ajtó kivágódott.
Doña Celina Alvarado ezüst selyemruhában jelent meg, arcán gondosan begyakorolt felháborodás tükröződött. Mögötte Anita állt, a fiatal szobalány, aki az utasításokat adta. Sírt.
– Milyen illetlenség! – kiáltott fel Celina. – Egy parasztlány a márki magánfürdőjében.
Mariela Anitára nézett, és valódi félelmet látott a szemében.
Ez nem volt véletlen.
Vacsoraidőre az egész hacienda tudta, mi történt. Hajnalra a pletyka elérte San Jacinto városát. Dél előtt egy olyan verzió terjedt el, amelyben Mariela beugrott a fürdőkádba, hogy elcsábítsa a vak márkit.
Jacinta néni hallgatta a történetet, miközben lisztet méregetett a kis boltjukban, amit mindketten vezettek.
– Beleültél a kádba?
-Persze, hogy nem!
–Meg kellett erősítenem. A botrányokat jobban megértjük, ha ismerjük a mértéküket.
Mariela otthagyta a szappanokkal teli kosarat a pulton.
22 éves volt, és jól tudta, milyen árat ér a rossz hírnév. Szülei meghaltak, amikor egy árvíz elsodorta a házukat. 10 éves kora óta Jacintával élt, aki megtanította neki kenőcsöket készíteni, felismerni a gyógynövényeket, és nem bízni azokban, akik mosolyogva fenyegetőznek.
Egy szegény lány elveszítheti az állását, az otthonát és a jövőjét egy pletyka miatt. Ezért gondolta Mariela, hogy soha többé nem tér vissza Santa Lucíába.
Még aznap délután megérkezett egy fekete hintó.
Doña Inés, a hacienda házvezetőnője, és Gaspar Paredes, az adminisztrátor, kiszálltak a kocsiból. Keskeny, mindig bepúderezett arca és csukott ajtókra emlékeztető szeme volt.
– A márki kéri, hogy holnap jöjjön vissza – jelentette be Doña Inés.
– Hogy megbüntessen?
– Hogy felvegyem – felelte Paredes. – Két hétig fogja elkészíteni a levendulás szappanokat és gyógynövényes öblítőket, amiket tegnap szállított. Őexcellenciája hasznosnak találta őket.
Jacinta a pultra könyökölt.
– Növeli a fizetésedet, ha emlékszel a beosztásodra?
Paredes dühösen meredt rá, de Mariela beleegyezett. A bolt tetejét javítani kellett, és a felajánlott fizetés elég lesz ahhoz, hogy átvészelje az esős évszakot.
Azért is beleegyezett, mert Doña Inés ijedtnek tűnt.
Másnap a cselédbejáraton keresztül lépett be Santa Lucíába. A főépület falai terméskőből, folyosói boltívek, udvarai pedig bougainvilleákkal voltak tele. Viasz, nedves kő és ősi titkok illata terjengett.
A szolgák csendben mozogtak. Senki sem énekelt söprés közben. Senki sem szólt, ha Paredes a közelben volt.
Doña Inés egy szobába vezette Marielát, ahol parfümöket és gyógymódokat készítettek elő.
– A márki csak a levendulát, a rozmaringot, a mentát és a tiszta szappant szereti. Semmi pézsmát vagy az ámbraolajat, amit korábban használt.
– Miért váltak érzékennyé az érzékszerveik, miután elvesztették a látásukat?
A házvezetőnő az ajtó felé nézett.
– A baleset után fejfájásai kezdtek gyötörni. Az orvos szerint ezek a robbanás következményei.
– Egy lámpa robbanása?
– Ezt mondják.
Mielőtt Mariela bármi mást kérdezhetett volna, Doña Celina lépett be.
Egy spanyol gróf lánya volt, és családja nagy összegeket kölcsönzött a régió számos földbirtokosának. Nyilvánosság előtt türelmes társként mutatkozott be, aki a márki bukása óta gondoskodott róla.
– Beltrán kisasszony – mondta –, remélem, Don Elías jósága nem vezeti félre. A szolgákkal fog együttműködni, és távol marad a szobáiktól.
– Ott leszek, ahol Doña Inés úgy dönt.
„A márkival Szent János ünnepe előtt bejelentjük az eljegyzésünket. Sajnálatos lenne, ha egy pletyka lerombolná egy olyan fiatal nő hírnevét, akinek nincs módja megvédeni magát.”
Miután Celina elment, Mariela mormolta:
– Nagy eleganciával fenyegetőzik.
– Ne is figyelj rá – tanácsolta Doña Inés.
