– Nem írtam, mert nem akartam titokban tartani. Akkor jöttem, amikor meg tudtam jelenni a boltjában, az egész város szeme láttára.

– Az emberek beszélni fognak.

– Azt fogják mondani, hogy szándékosan jött be a fürdőszobámba.

– És mit fogsz mondani?

– Hogy véletlenül beleszerettem.

Mariela abbahagyta a mosolygást.

– Nem akarok a hálájuk lenni.

Illés kinyújtotta mindkét kezét, kért, ahelyett, hogy elfogadta volna.

„Nem azért szeretem, mert megmentett. Azért szeretem, mert meglátott, mielőtt bárki más tudta volna, hogy meg tud-e menteni. Ő volt az első hang, amiben megbíztam három év sötétség után. Megnevettetett, amikor féltem, és elmondta az igazat, amikor a menekülés biztonságosabb lett volna.”

Mariela megfogta a kezét.

– Megengeded, hogy nyilvánosan udvaroljak neked? – kérdezte. – Lassan, ha szeretnéd. Eleinte valószínűleg rosszul fogom csinálni.

„Ő egy márki. Ha rosszul csinálja, mindenki azt fogja mondani, hogy ez egy hagyomány.”

Az udvarlás négy hónapig tartott. Elias minden héten ellátogatott San Jacintóba Doña Inés, vagyis Jacinta néni kíséretében. Látása fokozatosan javult. Először a gyertyákat apró napoknak látta. Később felismerte Mariela sziluettjét és kedvenc ruhájának kékjét.

Azon a napon, amikor végre meglátta a szeplőket az orrán, túl sokáig hallgatott.

„Valami baj van?” – kérdezte a lány.

– Minden nap miatt dühös vagyok, amikor nem láthattam őket.

Soha nem épült fel teljesen. Voltak reggelek, amikor fájdalmai voltak, és az erős fény miatt kénytelen volt becsukni a szemét. Mariela soha nem követelte tőle, hogy tegyen úgy, mintha a gyógyulás egyenes út lenne.

Nyár végén Elias a régi fürdő bejáratához vezette. A helyet kitakarították, és hőforrás-helyiséggé alakították át a hacienda dolgozói számára. A polcokon Mariela által készített levendulás szappanok sorakoztak.

„Veszélyes terület” – viccelődött a nő.

Átadott neki egy összehajtott papírlapot.

– Írásos utasításokat hoztam.

Mariela kinyitotta. Csak 3 sor volt benne:

„Az első ajtó, nem a második.”

Hívd kétszer.

Gyere hozzám feleségül, ha úgy kényelmes.”

Illés letérdelt.

– Azért találkoztam vele, mert rossz ajtót nyitott. Magamnál tartottam, mert igazat mondott. Szerettem, mert soha nem hagyta, hogy a vakságom váljon a teljes nevemmé. Vajon feleségül fog venni, kijavítja a címeimet, és levendulával tölti meg Santa Luciát hazugságok helyett?

Jacinta hangja hallatszott egy sövény mögül:

– Válaszolj neki hamar, vagy verset ír!

Mariela a könnyein keresztül nevetett.

– Igen, Elias. Mielőtt elkezdődik a költészet.

A hacienda kápolnájában házasodtak. Anita vitte a virágokat, Doña Inés pedig végigsírta a szertartást. Jacinta az első padsorban ült, bár ragaszkodott hozzá, hogy csak azért van ott, hogy ellenőrizze a gyertyák minőségét.

Amikor Mariela az oltárhoz ért, Elias meghajtotta a fejét felé.

– Megtalálta a megfelelő szobát.

–Ez sokkal jobban volt megjelölve.

Ugyanazzal a melegséggel nevetett, amit a nő a gőzön keresztül hallott.

Az esküvő után Santa Lucía megváltozott. A munkások tisztességes béreket kaptak, a hacienda iskola újra megnyílt, Jacinta pedig egy kis gyógynövényboltot vezetett. Elías annyira visszanyerte a látását, hogy segítség nélkül tudott járkálni a kertekben, bár nehéz napokon továbbra is botot használt.

Egyik délután, miközben együtt nézegették a bougainvilleát, megfogta Mariela kezét.

A többiek még mindig vak márkinek hívták, mintha csak a látás hiánya lenne minden, amit róla el lehetne mondani. Továbbra is annak a parasztlánynak hívták, aki rossz fürdőszobába ment.

– Véletlenül Marquise – viccelődött Mariela.

– Nem – javította ki –. A márkinőség önszántából.

A rossz ajtó botrányhoz, mérgezéshez és veszélyhez vezette. Egy olyan férfihoz is, aki előbb hallgatott, mint ítélkezett, és aki még a sötétben is tisztábban látta őt, mint mindazok, akik azt állították, hogy nyitva vannak a szemeik.