1. RÉSZ

– Ha meg akarsz csalni, legalább légy annyi tisztességes, hogy ne azon a bulin tedd, ahol a családjaink az esküvőnkre koccintanak.

Nem mondtam ki hangosan ezeket a szavakat. Még nem.

Daniela Arriaga vagyok, harminc éves, és azon az estén egy különszobában ültem Polancóban, mosolyogva üzletemberek, nyugdíjas politikusok, szüleim barátai és olyan emberek előtt, akiket alig ismertem, de akik úgy tűnt, pontosan tudják, mennyibe kerül a ruhám.

A vacsora a családom és a Villarrealék közelgő házasságának ünneplése volt. Hivatalosan az eljegyzési ünnepségünk volt. A valóságban mindannyian megértettük, mit jelent: a Mateo Villarreallal kötött esküvőm két, építőiparral, ingatlanfejlesztéssel és infrastruktúrával foglalkozó üzleti csoportot egyesítene.

Anyám, Teresa, két éven át ugyanazt ismételgette nekem:

– Nem csak egy férfihoz mész feleségül. A családod jövőjét biztosítod.

És elég engedelmes voltam ahhoz, hogy összekeverjem a felelősséget a szeretettel.

Mateo elbűvölő volt, ha közönség előtt volt. Tudta, hogyan kell mosolyogni, neveket megjegyezni, úgy ölelni apámat, mintha a sajátja lenne, és pont a megfelelő gyengédséggel súgni a fülembe, hogy bárki elhiggye, imád engem.

Ezért ragadta meg a figyelmemet, amikor a pirítós közepén elhagyta a szobát.

Követtem őt egy oldalsó teraszra.

És ekkor láttam meg őt.

Mateo egyik kezét Renata Vega derekán tartotta, aki az egyik befektető lánya volt, aki éppen akkor csatlakozott a cégéhez.

Nem üzleti ügyekről beszéltek.

Csókolóztak.

Nem egy hirtelen felindulásból fakadó csók volt. Lassú, bensőséges, szinte túl ismerős volt.

Valami eltört bennem.

De nem sírtam.

Körülnéztem levegő után kutatva, kijáratot keresve, bármit, ami megakadályozhatna abban, hogy visszamenjek a nappaliba, és úgy tegyek, mintha semmit sem láttam volna.

Aztán felfedeztem egy férfit egyedül az ablaknál, a túlsó végén.

Magas, sötét öltönyös, hideg arckifejezésű. Nem tudtam, ki ő.

És elkövettem azt az őrültséget, ami megváltoztatta az életemet.

Odaléptem hozzá.

– Szükségem van rá, hogy megtegyél nekem egy szívességet – mormoltam.

Meg sem vártam a válaszukat.

Megragadtam a hajtókájánál fogva és megcsókoltam.

Amikor elváltam tőle, Mateo már minket nézett.

Az arca zavartságból dühbe csapott át.

– Mi a fenét csinálsz, Daniela?

Éreztem mindenki tekintetét a nappaliból.

Aztán elmosolyodtam.

– Bocsánat, drágám. A férjemet kerestem.

A csend kegyetlen volt.

Máté egy lépést tett felénk.

– A férjed? Megőrültél?

Már éppen be akartam vallani magamnak, amikor az idegen nyugodtan átkarolta a derekamat.

„Azt hiszem, a fiatal hölgy elég világosan fogalmazott” – mondta.

Mateo hamarabb felismerte, mint én.

Az arckifejezése megváltozott.

-Sós…

A férfi alig mosolygott.

Adrian Salgado.

Százszor hallottam már ezt a nevet. Egy befektetési csoport tulajdonosa, akitől a mexikói üzleti szektor fele rettegett. Egy férfi, akiről apám azt mondta:

„Lehet tárgyalni Salgadóval. Amit soha nem szabad megtéveszteni.”

Mateo összeszorította a fogát.

– Ez itt nem ér véget.

– Úgy tűnik neki – felelte Adrián.

Mateo morgás közepette távozott.

Amikor kettesben maradtunk, megpróbáltam eltávolodni.

– Sajnálom. Hülyeség volt tőled.

– Ez egy elég nyilvános ostobaság volt.

– Nem fog még egyszer előfordulni.

Adrian néhány másodpercig engem nézett.

– Ez tőled függ.

Két nappal később egy borítékot kaptam a La Condesa-i lakásomban.

Benne volt egy cím, egy időpont és egy névjegykártya.

Elmentem.

Adrián a Reforma utcában fogadott egy irodában, és rögtön a lényegre tért.

– A volt vőlegényed azt mondja, hogy idegösszeomlást kaptál. Az édesanyád ki akar békíteni. A Villarrealéknak kétségbeesetten szükségük van az esküvőre, hogy létrejöhessen.

– És mi köze ehhez neked?

– Részessé tettél a botrányban.

Aztán elém tett egy mappát.

– Tehát azt javaslom, hogy fejezzük be, amit ő elkezdett.

Ránéztem, nem értettem.

–Néhány hónapig úgy teszünk, mintha együtt lennénk. Mateo és családja védelmet nyújt neked. Én stratégiai előnyt szerzek a Villarrealokkal szemben.

– Azt akarod, hogy úgy tegyünk, mintha kapcsolatban lennénk?

„Azt akarom, hogy a világ elhiggye, hogy nem rosszindulatból hagytad el Mateót. Azért hagytad el, mert valami jobbat választottál.”

Arrogáns volt.

Hideg.

Veszélyes.

És ez volt az első lehetőség, ami nem azt jelentette, hogy vissza kell másznom ahhoz a férfihoz, aki az előbb megalázott.

– Miért pont én?

Adrian hallgatott.

Aztán azt mondta:

– Mert egyszer már megmentettél sok évvel ezelőtt, Daniela. Csak még nem emlékszel rá.

És még mindig nem tudtam elképzelni, hogy ha elfogadom ezt a javaslatot, az nemcsak az elkötelezettségemet rombolja le, hanem egy olyan háborúba is beleránt, ami képes szétszakítani a saját családomat.

2. RÉSZ

A kamu kapcsolatunk egy vacsorával kezdődött.

Aztán jöttek a reggelik, a beiktatások, az üzleti megbeszélések és a látszólag hétköznapi fotózások.

Adrian pontosan tudta, mikor kell a hátamra tennie a kezét, mikor kell odahajolnia, hogy a fülembe súgjon, és mikor kell úgy néznie rám, mintha én lennék az egyetlen ember a szobában.

Máté folyamatosan megjelent.

Először megpróbált visszahódítani.

Aztán elkezdett sértegetni.

„Salgado kihasznál téged” – mondta nekem egy este. „Ha végzett a családommal, a tiédre fog jönni.”

Már nem hittem neki.

Amíg Adrian el nem kezdett furcsa ajándékokat küldeni nekem.

Nincsenek ékszerek.

Régi könyvek.

Egy jazzalbum, amit a főiskola óta imádtam.

Egy doboz kézműves édesség San Miguel de Allendéből, amit csak egyszer kóstoltam, tizenkilenc éves koromban.