Ez aggasztott.
– Honnan tudod te mindezeket?
Adrian egy jótékonysági vacsoráig kerülte a választ.
Mateo részegen megjelent és elkezdte gúnyolni a kapcsolatunkat.
Aztán Adrián azt mondta:
– Daniela, emlékszel még arra az estére San Miguelben, amikor meggyőztél négy részeg fickót, hogy én vagyok a rég elveszett unokatestvéred Guadalajarából?
Éreztem, hogy megáll a szívem.
Emlékeztem rá.
Tizenkilenc éves volt.
Barátaimmal utaztam. Találkoztam egy fiatalemberrel, akit több fiú vett körül, akik verekedésre készültek, és gondolkodás nélkül kitaláltam egy nevetséges történetet, hogy kijuttassam onnan.
Az a fiatalember Adrian volt.
– Te voltál az?
– Én voltam az.
Mateo hitetlenkedve felnevetett.
De én már nem hallgattam rá.
Az autóban megkérdeztem:
– Emlékeztetett engem ezekre az évekre?
-Igen.
– Szóval ez sosem csak üzlet volt?
Adrian kinézett az ablakon.
– Először a Villarreal ellen akartam felhasználni a botrányt. Aztán felismertelek. És minden bonyolulttá vált.
– Mit akarsz tőlem?
Most először láttam félelmet a szemében.
– Valami, amit nem tudok irányítani.
A bohózat kezdett megszűnni létezni.
Hetekkel később San Miguelbe utaztunk.
Ne jelenjen meg magazinokban.
Azért mentünk, mert Adrián meg akarta mutatni, hogy ki is ő valójában, amikor nem cégeket vezetett.
Kis standoknál ettünk, órákig sétáltunk, és végül egy teraszon beszélgettünk a kora reggeli órákig.
Ott bevallotta nekem, hogy a Villarreal család évekkel korábban pénzügyi manőverekkel és manipulált szerződésekkel tönkretette az egyik társát.
– Nem féltékenységből támadom Mateót – mondta. – Adósságot hajtok be.
Megcsókoltam, mert akartam.
Nem voltak fotósok.
Nem voltak ex-jegyesek.
Nem volt megállapodás.
Amikor visszatértünk Mexikóvárosba, először gondoltam arra, hogy talán ebből valami valóság lehet.
Amíg apám nem hívott.
Megérkeztem a Grupo Arriaga irodájába, és apát pénzügyi jelentések között találtam.
„Valaki megpróbálja átvenni a cég irányítását” – mondta.
Több cég is agresszívan vásárolt részvényeket és kötvényeket.
Egyikük közvetve a Salgado Capitalhoz kapcsolódott.
Hányingerem lett.
-Nem.
– Daniela, talán téged használt fel, hogy közelebb kerüljön hozzánk.
A gyanú, amit Mateo elhintett, hirtelen visszatért.
Egyenesen Adrian lakásába mentem.
– Megveszik a cégünket?
Nem tagadta.
-Igen.
Úgy éreztem, nem kapok levegőt.
– Szóval az egész hazugság volt.
– Részvényeket veszek, hogy megakadályozzam egy másik csoport irányításának megszerzését.
– Milyen másik csoport?
– Még mindig nem tudom, ki áll mögötte.
Adrian megnyitott néhány aktát.
A műveletek két rétegből álltak: az egyik hálózat megpróbálta lenyomni a Grupo Arriaga árfolyamát, a másik, Adrián által irányított, elegendő részvényt vásárolt ahhoz, hogy blokkolja ezt.
– Meg akartam védeni az apádat, amíg azonosítom az igazi vevőt.
– És miért titkolja ezt előlem?
– Mert azt hittem, hogy uralni tudom a helyzetet.
Keserűen felnevettem.
–Ez a te problémád, Adrian. Azt hiszed, hogy valakinek a védelme azt jelenti, hogy helyette kell döntéseket hoznod.
Elmentem.
Két nappal később éppen hazafelé tartottam a szüleim házából, amikor a fékpedál a padlóra süllyedt.
Semmi.
Az autó sebességre tett szert egy lejtőn.
Sikerült bekanyarodnom egy kavicsos területre, és egy virágládának ütköztem.
Egy kórházban ébredtem fel zúzódásokkal, sérült csuklóval, és apám ült mellettem.
Adrian percekkel később megérkezett.
Úgy tűnt, elment az esze.
Egy biztosítótársaság által felbérelt szerelő valami súlyosabbat talált, mint egy hiba.
Szándékosan babráltak a fékcsövön.
„Valaki meg akarta ölni” – mondta a nyomozó.
Adrian megrázta a fejét.
– Nem. Ez rögtönzött dolog volt. Valaki kétségbeesetten meg akarta ijeszteni, vagy el akarta tűrni.
Rám meredt.
– És bárki is csinálta, tudta a menetrendedet.
A szüleim.
A háztartási személyzet.
Mateo.
A partnereim.
A családom.
Aztán eszembe jutott egy nemrégiben lezajlott beszélgetés.
Gerardo nagybátyám rendkívüli érdeklődéssel kérdezte, mikor jövök vissza a vacsorától.
Gerardo, apám öccse.
A Grupo Arriaga alelnöke.
A kedves férfi, aki mindig azt mondta, hogy én vagyok „az a lány, akit szeretett volna”.
És abban a pillanatban megértettem valami ijesztőt:
Lehet, hogy az, aki el akart pusztítani minket, nem kívülről támadott.
Talán évek óta ugyanannál az asztalnál ült velünk.
3. RÉSZ
Három nappal később elhagytam a kórházat, és visszatértem a szüleim házába.
Az anyám megváltozott.
Teresát mindig is a külsőségek megszállottja érdekelte. Inkább megmentette az eljegyzésemet, mintsem hogy nyilvánosan beismerje, hogy Mateo megcsal.
De amikor látta, hogy befogott csuklóval térek vissza, valami olyasmit ért el, amit soha egyetlen vita sem.
„Bocsáss meg” – mondta nekem azon az estén. „Annyira aggódtam, hogy mit fognak mondani az emberek, hogy elfelejtettem megkérdezni, mire van szükséged.”
Nem öleltem meg azonnal.
Olyan sebek voltak, amiket a bocsánatkérés sem tudott eltörölni.
De azt sem akartam, hogy olyan emberré váljak, aki képtelen felismerni, ha valaki elfogadja a bűnét.
– Nem kell nekem, hogy Adriant válaszd – feleltem. – Azt akarom, hogy valamikor engem válassz.
Anyám lesütötte a tekintetét.
– Már az elején meg kellett volna tennem.
Eközben apám és Adrian külön utakon nyomoztak a cég ellen indított műveletekben.
Én is ugyanígy tettem.
Nem akart visszatérni ahhoz a nőhöz, aki csak ül és vár, amíg a férfiak rendezik az életüket.
Azzal kezdtem, hogy átnéztem a régi céges iratokat.
Gerardo majdnem tizenöt évig volt alelnök. Mindig barátságos testvérként tűnt fel, akiben nem volt meg apám vezetési fegyelmezettsége, de mégis mindenkit ismert.
