1. RÉSZ

„Anyám öregszik, és te sokkal többet keresel, mint én. Ettől a hónaptól kezdve te fogod fizetni a villany-, víz- és gázszámláját, és minden héten te fogsz neki bevásárolni. Ha nem tetszik, elmegyek.”

Carlos úgy bukott ki belőle a mondat a konyha közepén, mintha rendeletet adott volna ki. Keresztbe fonta a karját, felemelte az állát, és várta a reakciómat.

Én, Elena, folytattam a tészta nyújtását néhány töltött conchához, amit délután kellett kiszállítanom a Del Valle negyedbe. Otthonról dolgozom pékként, és hat év álmatlan éjszaka után végre lett egy állandó vendégköröm. A narvartei lakás is az enyém volt: a nagymamám rám hagyta, mielőtt megismerkedtem Carlosszal, és a felújítást is én fizettem, pesóról pesóra.

Carlos három évvel korábban érkezett két bőrönddel, egy hatalmas, színes fényekkel világító számítógéppel, és azzal az ígérettel, hogy hamarosan beindítja számítógép-javító vállalkozását. Az üzlet sosem lendült be. Néha laptopot javított, máskor programokat telepített, de hetekig mondhatta, hogy „lassú a piac”. Egy dolog biztos volt: soha nem volt pénzhiánya egy új horgászbotra, egy importált orsóra vagy valamilyen számítógépalkatrészre.

– Hallottál? – erősködött. – Holnap lesz az első nap. Anyukám elküldi neked a számláit. És ne vegyél neki csak olcsó holmit. Húsra, halra, jó gyümölcsre van szüksége. Elég idős már hozzá.

Letöröltem a lisztet a kezemről.

-Rendben van.

Carlos pislogott. Harcra készült, és a nyugalmam miatt képtelen volt érvényesülni.

– Ez már inkább így van. Ideje lenne megértened, hogy ki itt a főnök.

Aztán bejelentette, hogy horgászni megy néhány barátjával Xochimilcóba, és még aznap este visszajön. Negyven perccel később becsukta az ajtót, a bögréjét a mosogatóban, a tornacipőjétől szedett sarat pedig a bejáratnál hagyta.

Két percet vártam.

Aztán felhívtam egy költöztető céget.

Nem sírtam. Nem sikítottam. Nem hívtam fel anyámat. Amint Carlos azt mondta, hogy „elmegyek”, megértettem, hogy az egyetlen tisztességes dolog az, ha segítek neki betartani a szavát.

Kivettem három nagy táskát egy raktárból, és elkezdtem bepakolni a ruháit. Ingek, nadrágok, zoknik, pulóverek. Aztán a piperecikkei, a horgászládái, gumicsizmái, szerszámai, monitora, billentyűzete és a híres számítógépe, amit úgy kezelt, mint egy másik családtagot.

Végre kinyitottam az erkélyt.

Még négy új gumiabroncs volt rajta, amiket Carlos megtartott, mióta másfél évvel ezelőtt eladta az autóját. Ezek a gumiabroncsok a fal felét elfoglalták, mert – mint mondta – „majd veszek egy másikat”.

Amikor a teherhordók megérkeztek, megadtam nekik az édesanyja, Doña Norma címét, egy iztacalcoi lakótelepen.

„Tudja a hölgy, hogy jövünk?” – kérdezte az egyikük.

– Még nem. De kapni fog valamit, amiért évek óta szorgalmaz.

Egy órával később, miközben Mrs. Norma az épülete előtt várakozott a fia által ígért állítólagos „minőségi” élelmiszerkosárra, egy költöztető furgon állt meg előtte.

A szomszédok megfordultak.

Az ajtók kinyíltak.

És az első dolog, amit lehoztak, nem lazac vagy gyümölcs volt.

Volt ott négy gumiabroncs, egy óriási számítógép és három táska, tele a fia egész életével.

2. RÉSZ

Doña Normának több másodpercbe telt, mire felfogta, mit lát.

„Mi ez?” – kérdezte olyan magas hangon, hogy még Doña Meche, az első emeleti szomszéd is abbahagyta a járda söprését.

Az egyik rakodó a negyedik kereket a bejárathoz gurította.

– Norma Hernández asszonyért költözöm. Ezek Carlos úr holmijai.

– Nem! Ide kellene jönnie az ételnek! A menyem küldte volna az élelmiszert.

Abban a pillanatban érkeztem taxival.

Norma elpirult, amint meglátott. Körülötte már öt szomszéd figyelte a jelenetet, olyan diszkréten, mint akik egyetlen másodpercet sem akartak kihagyni.

– Elena, mit jelent ez?

Carlos ma reggel azt mondta nekem, hogy ha nem fizetek a szolgáltatásaidért és az ételedért, akkor elhagyja a házamat. Nem akartam tiszteletlen lenni, ezért megkönnyítettem neki a kiköltözést.

A táskákra mutattam.

– Ruhákat, számítógépet, horgászfelszerelést, szerszámokat, sőt még a gumiabroncsait is hoztam. Semmi fontos nem hiányzik. Most, hogy veled fog élni, arra koncentrálhat, hogy gondoskodjon rólad, ahogy jónak látja.

Doña Meche eltakarta a száját, hogy elrejtse a mosolyát.

Norma nem mosolygott.

– Nem szökhetsz meg a fiam elől! Ő a férjed!

– Nem én rúgtam ki. Ő feltételt szabott, én pedig választottam.

Odaadtam neki a költözési elismervényt.

–Tizennyolcszáz peso hiányzik. Ha mindent fel akarsz vinni a lakásba, az hétszázzal több.

Az arckifejezése megváltozott. Addig a pillanatig egy engedelmes menyet képzelt el, aki a számlákat fizeti. Hirtelen egy harmincöt éves férfival találta szemben magát, akinek nem volt állandó lakcíme, egy egész nap áramot fogyasztó számítógépe, és egy olyan étvágya, amit túlságosan is jól ismert.

A telefonom rezegni kezdett.

Károly.

Nem válaszoltam.

Újra felhívott.

Aztán megint.

Végre megérkezett egy hangfelvétel:

„Elena, mit csináltál? Anya azt mondja, elküldted a cuccaimat. Nyisd ki az ajtót, amikor ideérek, és ne csinálj jelenetet!”

Eltettem a mobilomat.

Hazamentem és felhívtam Marisol-t, a könyvelőmet, hogy megkérjem tőle azt, amit hónapok óta halogattam: nézze át az összes tranzakciót azon a számlán, amelyet a háztartási kiadásokra használtunk. Kéthetente befizettem oda pénzt, Carlosnak pedig volt egy plusz kártyája élelmiszerre, benzinre és háztartási beszerzésekre.

Délután hatkor Marisol felhívott.

– Elena, higgadtan kell ezt átgondolnod.

Küldött nekem egy fájlt.