Az anyósom a szomszédok előtt kérkedett a lépcsőház előtt: „A fiam végre megmutatta a feleségének, hol a helye! Mostantól az a nő fizeti a számláimat, és a minőségi ételemet is ő állja!” Nem vitatkoztam. Csendben három nagy zsákba gyömöszöltem a fiam minden holmiját, hívtam egy költöztetőt, és még a négy nyavalyás gumiabroncsát is elküldtem utána. Amikor az anyósom meglátta, mi gurul ki a teherautóból, még nem sejtette, hogy a java csak most következik.

Nyolc hónapon keresztül olyan készpénzfelvételek, videojáték-vásárlások, horgászboltokban leemelt összegek és átutalások jelentek meg a számlámon, amelyeket soha nem engedélyeztem. Összesen: hetvennégyezer-hatszáz peso.

De nem ez volt a legrosszabb rész.

Havonta tizenegy, ötezer pesós átutalás történt egy Norma Hernández nevére szóló számlára.

Ötvenötezer pesóval több.

Hónapokig finanszíroztam az anyósomat anélkül, hogy tudtam volna róla.

És ugyanez a nő elfogadta, hogy a fia még többet követelhet tőlem.

Miközben próbáltam feldolgozni, kaptam egy másik üzenetet Marisoltól:

„Van valami furcsa. Ezek közül az átutalások közül három végül nem Norma számláján kötött ki. Még aznap továbbították őket egy Mauricio Hernández nevű személynek.”

Mauricio Carlosnak, Doña Norma kedvenc fiának az öccse volt, annak a férfinak, akinek állítólag „nagyon jó üzlete” volt, és soha nem volt pénzszűkében.

Nyolc húszkor megszólalt az épület ajtajának csengője.

Aztán meghallottam Carlos hangját a folyosóról.

– Elena, nyisd ki. Anyukám velem jön. Ma megoldódik ez a dolog.

Ránéztem a telefonom képernyőjére, aztán a bankszámlakivonatomra, végül pedig az ajtóra.

Aztán megértettem, hogy a vita már nem egy kamráról szólt.

Ez valami olyasmi volt, amit hónapok óta titkoltak előlem.

3. RÉSZ

Nem nyitottam ki azonnal.

Carlos újra játszott, ezúttal ököllel.

– Elena! Tudom, hogy ott vagy.

Doña Norma a folyosóról kezdett beszélni.

– Drágám, nyisd ki! Ne csináljunk jelenetet. Család vagyunk.

A „család” szó jobban feldühített, mint a kopogások az ajtón. Három éven át ezt a szót használták arra, hogy szívességet, időt, pénzt és csendet kérjenek tőlem. Soha nem kérdezték meg, hogy fáradt vagyok-e.

Kinyitottam, de a biztonsági láncot rajta hagytam.

Carlos kócos volt, füst és tó szaga terjengett. Mögötte Doña Norma a mellkasához szorította a táskáját.

– Vedd le! – parancsolta Carlos, a láncra mutatva. – Bemegyek a házamba.

„Ez nem a te házad, Carlos. Ez a lakás, amit a nagymamámtól örököltem, mielőtt összeházasodtunk. És te magad mondtad, hogy elmész.”

– Ez csak egy szófordulat volt!

– Hát, komolyan vettem.

Norma felemelte a kezét.

– Elena, mindannyian mondunk dolgokat, amikor dühösek vagyunk. A fiam csak azt akarta, hogy megértsd, egy feleségnek a férje anyját is el kell tartania.

Elővettem néhány kinyomtatott lapot.

– Mint ezek a támasztékok?

Kifutott a szín az arcából.

Carlos megpróbált benézni a nyíláson.

-Mi az?

– Tranzakciók a háztartási számlán. Tizenegy, egyenként ötezer pesós átutalás az édesanyádnak. Ötvenötezer. Plusz a saját készpénzfelvételeid és vásárlásaid, amikről soha nem beszéltél. Összesen több mint százhúszezer peso érkezett egy olyan számláról, amit szinte teljes egészében én vezettem.

Carlos abbahagyta az ajtó lökdösését.

Norma a fiára nézett.

– Elmondtad neki?

– Fogd be a szád, anya.

Ez a válasz mindent megerősített.

– Nem – mondtam. – Ne hallgass. Ma hallgatni akarok.

Doña Norma nyelt egyet.

Először tagadta. Aztán azt mondta, hogy túlzok. Végül beismerte, hogy Carlos hónapok óta utalt neki pénzt.

– Azt hittem, tudod – mormolta.

– Persze. Ezért vártál ma reggel egy újabb ételszállítmányt, mintha valami nyeremény lett volna.

Nem válaszolt.

„És Mauricio?” – kérdeztem. „Miért került hozzá a pénz egy része?”

Károly lehunyta a szemét.

Norma volt az, aki megszólalt.

Mauricio kölcsönt vett fel, hogy egy kis autókozmetikai műhelyt nyisson egy társával. A vállalkozás kevesebb mint négy hónapig tartott. A társ elment, hátrahagyva a bérleti díj adósságait, a hitelre vásárolt berendezéseket és két személyi kölcsönt. Mivel Mauriciónak volt egy kislánya, Doña Norma úgy döntött, hogy „segítenie kell”. Carlos pénzt kezdett küldeni neki, először abból a kevésből, amit keresett, később pedig a háztartási hitelkártyát használva.

„Ideiglenes volt” – mondta Carlos. „Mauricio vissza akarta adni.”

– És miért nem kérdezted meg?

– Mert nemet akartál mondani.

– Szóval tudtad, hogy tévedés történt.

“Nem loptam! A ház pénze volt az!”

Humortalan nevetést hallattam.

– Majdnem az összes pénzt feltettem arról a számláról.

– De mi házasok vagyunk.

–Vicces. Házasok vagyunk, ha a pénzköltésemről van szó. Mosás, főzés, karbantartás, élelmiszervásárlás és a ház karbantartása terén hirtelen én vagyok az, aki „többet keres”, és ezért rajtam a sor.

Károly hallgatott.

Norma közbeszólt:

– Figyelj, Elena, ne játszd az áldozatot. Nagyon jól megélsz. Havi ötezer pesó nem hagyna elszegényedni.

Akkor értettem meg, hogy nincs megbánás. Csak harag, mert felfedeztem a mechanizmust.

–Pontosan ez a probléma, Norma. Nem számít, hogy ki tudom-e fizetni. Az a lényeg, hogy úgy döntöttek, joguk van megtenni anélkül, hogy megkérdezték volna.

Carlos a tenyerével kopogott az ajtón.

– Elég volt! Nyisd ki magad, és holnap majd nyugodtan beszélünk.

– Nem jössz be.

– Vannak bennem dolgok.

– Minden holmid anyukádnál van. Kétszer is ellenőriztem. Ha valamit elfelejtettem, elküldöm neked.

– És hol kellene aludnom?

Normára néztem.

– Azzal a személlyel, akit a felelősségemre akartál bízni.

Norma kinyitotta a szemét.

– A lakásomban csak egy hálószoba van.

– Akkor lesz idejük megszervezni a dolgokat.

Becsuktam az ajtót.

Azon az éjszakán Carlos huszonhétszer hívott.

Aztán elkezdődtek az üzenetek.

Először parancsok jöttek: „Nyisd ki!” „Ne szórakozz már!” „A férjed vagyok.”

Aztán megfenyeget: „A lakás felét fogom kérni.” „Megbánod majd.” „Nem hagyhatsz az utcán.”