1. RÉSZ

–Miután összeházasodunk, a neveden lesz az ő aláírása, és a lakás is a tiéd. Ha nehézre fordulnak a dolgok, kölcsönt veszünk neki, és azzal ijesztgetjük, hogy elveszítheti.

Mezítláb, egy próbafülkébe bezárva, félig bezárt fehér ruhában hallottam ezt a mondatot, és úgy vert a szívem, hogy azt hittem, a szomszédos fülkében ülő nő is hallja.

Elmentem egy mexikóvárosi boltba, mert nem akartam egy vagyont költeni egy olyan ruhára, amit csak néhány órára fogok viselni. Daniellel a következő szombaton polgári esküvőt tartottunk Benito Juárezben, két tanú jelenlétében és egy egyszerű vacsorával. Leticia három elefántcsont színű ruhát tett félre nekem. Épp az elsőt próbálgattam, amikor meghallottam Daniel hangját.

„Mariana nagyon bizalomgerjesztő” – mondta nevetve. „Mindent elment a mobiltelefonjára. Jelszavakat, e-maileket, még a dokumentumairól készült fotókat is.”

Éreztem, hogy kihűlnek a kezeim.

Danielnek Santa Fében kellett volna dolgoznia. A vele lévő nő lehalkította a hangját.

– És tényleg azt hiszed, hogy odaadja neked a lakást?

– Fernanda, az a lakás az egyetlen fontos kincse, amije van. A nagymamája hagyta rá. Ezért kell jól csinálnunk a dolgokat. Először is feleségül veszem. Aztán azt mondom neki, hogy férjként a legjobb, ha az én nevemen van, hogy „megvédjem az örökséget”. Ha nem ért egyet, akkor a kölcsön lehetőségét vesszük igénybe.

Fernanda felnevetett.

-És aztán?

– Három vagy négy hónap. Elválok. Vagy odaköltözünk, vagy eladjuk.

Le kellett ülnöm.

Két évnyi kapcsolat percek alatt szertefoszlott. Emlékeztem a kérdéseire, hogy mennyit ér a narvartei lakásom, hogy vajon kizárólag az én nevemre van-e bejegyezve, és hogy van-e bármilyen fennálló adósságom.

Hirtelen mindennek más értelme lett.

„Nincsenek neki családtagjai, akik tanácsot adhatnának neki?” – kérdezte Fernanda.

– A szülei évekkel ezelőtt meghaltak. Van egy barátja, aki minden püspök halálának tanúja. Mariana csendes, könyvelő, háztartásbeli. Nem keveredik bajba. Ő a tökéletes áldozat.

A tökéletes áldozat.

Az első reakcióm az volt, hogy felhúzom a függönyt és sikítok. De aztán valami rosszabbat hallottam.

– Már vittem neki néhány papírt – folytatta Daniel. – Mondtam neki, hogy ez egy házassági szerződés. Nem írta alá, mert meg akarta mutatni másnak. De megpróbálhatom újra. Ha nem, akkor a rendelkezésemre álló információkkal indíthatok kérelmeket a nevében. Egy nagy adóssággal pánikba fog esni.

Bekapcsoltam a telefonom felvevőjét, és kimentem megkeresni Leticiát.

– Gyere velem – mondtam szinte suttogva. – A férfi a szomszéd bokszban a vőlegényem. Azt tervezi, hogy kiveszi a lakásomat.

Leticia úgy nézett rám, mintha nem értette volna.

-Bocsánat?

– Csak figyelj. Kérlek.

Együtt mentünk el a próbafülkébe. Daniel azt mondta Fernandának, hogy kitalál egy találkozót aznap este, hogy randizhasson vele.

Elhúztam a függönyt.

Dániel elsápadt.

Fernanda kinyitotta a szemét, és hátralépett egyet.

– Találkozunk az ügyvédekkel.

Dániel végre reagált.

– Marianna… mit keresel itt?

– Megvettem a ruhát az esküvőre, amitől el akartál rabolni.

Fernanda volt az első, aki visszanyerte a hangját.

–Semmit sem tudsz bizonyítani.

Aztán Leticia megjelent mögöttem.

– Több dolgot is hallottam – mondta.

Dániel arca megváltozott. Ez nem csak hűtlenség volt.

Az esküvőmet választották egy átverés első lépésének.

És még mindig nem tudtam, hogy a terv már elkezdődött, mielőtt felhúztam a függönyt.

2. RÉSZ

Daniel megpróbált mosolyogni, mint minden alkalommal, amikor meg akart győzni valamiről.

– Drágám, mindent kiragadsz a szövegkörnyezetéből.

– Ne hívj szerelmemnek.

–Buta beszélgetés volt. Fernanda és én csak viccelődtünk.

– Azzal viccelsz, hogy kölcsönt kapsz az adataimmal?

Fernanda keresztbe fonta a karját.

– Figyelj, ne viselkedj már olyan fontoskodva. Senki sem akarja elvenni tőled azt a kis lakást.

– Akkor nem lesz gondjuk megismételni, amit egy ügyvéd előtt mondtak.

A menedzser megerősítette, hogy kamerák és hangrendszer volt a próbafülke folyosóján. A felvételeket nem tudta közvetlenül átadni, de hivatalos kérésre megtartják.

Dániel abbahagyta a nyugodt színlelését.

– Megőrültél, ha azt hiszed, hogy bajba sodorsz egy beszélgetéssel.

– Add ide a házam kulcsait.

– Nincsenek nálam.

– Mindig hozod őket.

Néhány másodperc múlva elővette a kulcstartót a zsebéből, és a földre dobta.

– Tartsd meg a mocskos lakásodat.

Felvettem. Ugyanaz a kis ház alakú kulcstartó volt, amit az első évfordulónkra adtam neki.

Mielőtt elment, Fernanda elég közel jött ahhoz, hogy szinte a fülembe szóljon.

– Ha jelenetet csinálsz, megbánod.

Leticia hallotta.

„Ez fenyegetés volt?” – kérdeztem.

Fernanda nem válaszolt.

Még aznap délután felhívtam Adrián Herrerát, a cégem ügyvédjét, ahol dolgoztam. Insurgentes közelében találkoztam vele.

Mindent elmondtam neki.

Nem ígért csodákat. Elmagyarázta, hogy egy beszélgetés önmagában nem fogja megoldani az ügyet: meg kell védeni a személyazonosságomat, meg kell őrizni a bizonyítékokat, és ki kell deríteni, hogy Daniel felhasználta-e már az adataimat.

„A legfontosabb, hogy megtudjuk, tettek-e már valamit” – mondta nekem. „Változtassunk jelszavakat, blokkoljuk a hozzáférést, ellenőrizzük a hiteltörténetünket, értesítsük a bankunkat, és ne írjunk alá semmit.”

Eszembe jutottak a papírok, amiket Daniel egy hónappal korábban hozott nekem.

– Azt mondta, hogy ez egy megállapodás volt, mielőtt összeházasodtunk.

– Olvastad őket?

– Csak az első oldalt. Nyomás aláíratott. Amikor mondtam neki, hogy át szeretném nézni őket, dühös lett és elvette őket.