Adrian felírt valamit.

—Ments el minden olyan üzenetet, amelyben tulajdonságokat, jelszavakat, tartozásokat vagy dokumentumokat említek.

Amikor hazaértem, lecseréltem a zárat, és lecseréltem a jelszavaimat az e-mailjeimhez, a bankomhoz, az adóhivatalhoz és minden olyan szolgáltatáshoz, amely személyes adatokat tartalmaz.

Daniel elkezdett nekem írni.

Először is: „Beszélnünk kell.”

Aztán: „Mindent tönkreteszel valami hülyeség miatt.”

Aztán: „Ha feljelentesz, úgy fogsz kinézni, mint egy őrült.”

Minden üzenetről képernyőképet mentettem.

Éjfélkor megnéztem az e-mailjeimet, és találtam valamit, amitől majdnem hányingerem lett.

A törölt elemek mappában egy digitális pénzügyi cégtől három nappal korábban küldött üzenet volt: „A kérelmét megkaptuk.”

Nem kértem semmit.

A portálra a portálszám segítségével fértem hozzá. A jelentkezési lap hiányos volt, de tartalmazta a CURP számomat, az RFC-számomat, a lakáscímemet, a hozzávetőleges jövedelmemet és egy alternatív e-mail fiókomat, amelyet nem ismertem fel.

Azonnal felhívtam Adriant.

„Ne nyúlj semmi máshoz” – mondta nekem. „Készíts képernyőképeket. Holnap kérni fogjuk a fájlt, és jelentjük a kísérletet.”

Másnap újabb meglepetés ért.

A bankom tájékoztatott, hogy két héttel korábban valaki megpróbálta visszaállítani a jelszavamat egy nem az enyém eszközről.

Daniel tudta a biztonsági válaszaimat.

Amikor Adrián végre rávette az üzletet, hogy őrizze meg a videót és a hanganyagot, már nem csak egy undorító beszélgetést folytattunk. Voltak üzeneteink, hozzáférési adataink, egy az adataimmal kezdeményezett pénzügyi kérelem és Leticia vallomása.

De a legnehezebb csapás aznap délután érte.

Adrián hívott.

– Mariana, megkaptam a jelentkezési lap egy példányát. Van hozzá csatolva egy elérhetőségi telefonszám.

-Kinek?

Szünet következett.

– Fernandától.

Néma maradtam.

– És van még valami. A kérés nem azután történt, hogy beszéltek a próbafülkében.

– Szóval, mikor?

– Három héttel ezelőtt.

Három hét.

Mielőtt Daniel átadta volna nekem az állítólagos házassági papírokat.

Mielőtt elmentem volna megvenni a ruhát.

Mielőtt azt hitték, hogy még mindig „tervezik”.

Nem csalást készítettek elő.

Már üzembe is helyezték.

És még mindig ki kellett derítenünk, hogy pontosan miért kellett aláírnom ezeket a dokumentumokat.

3. RÉSZ

Másnap reggel leültem Adrián Herrera ügyvéddel szemben egy mappával a kezemben. Már nem akartam szentimentális magyarázkodásokat; tudnom kellett, meddig fajult a helyzet.

Adrian néhány papírlapot tett az asztalra.

—A pénzintézet megerősítette, hogy az alkalmazást egy Fernanda nevére szerződtetett otthoni hálózathoz tartozó IP-címmel nyitották meg.

– Ez azt jelenti, hogy ő tette?

– Ez azt jelenti, hogy abból a kapcsolatból ered. Nem fogok többet állítani, mint amennyit bizonyítani tudunk. De a telefonszámmal és a rögzített beszélgetéssel együtt releváns.

Azt is kértem, hogy őrizzék meg az üzletben készült felvételeket, és panaszt készítettem az adataim jogosulatlan felhasználásának és a már megtett konkrét intézkedéseknek a kivizsgálására.

„És a papírok?” – kérdeztem. „Tudnunk kell, hogy mik voltak azok.”

– Emlékszel valamilyen címsorra?

Lehunytam a szemem.

Elképzeltem az étkezőasztalomat. Daniel egy mappát tesz elém. A hangja azt mondja: „Ez egy szabványos formátum, mindenki ezt csinálja.”

Aztán eszembe jutott egy mondat.

– Valami olyasmit írt, hogy „hozzájárulás a közös vagyonhoz”… vagy „önkéntes hozzájárulás”. Valami ilyesmi.

Adrian továbbra is elgondolkodott.

– Jelen volt közjegyző?

– Megemlítette, hogy egy ismerőse el tudná intézni.

-Név?

Megráztam a fejem.

De azon az estén, miközben régi beszélgetéseket nézegettem, találtam egy üzenetet, amiről már el is feledkeztem.

Daniel: „Salgado ügyvéd utánanézhet a vagyonhozzájárulásnak. Csak alá kell írnia, és ő majd hivatalossá teszi.”

Továbbítottam Adriánnak.

Két nappal később megtudtuk, hogy a „Licenciado Salgado” nem közjegyző. Egy ingatlanügynökségnél idényjelleggel dolgozó menedzser, és Daniel középiskolai osztálytársa volt.

Amikor beidézték, hogy tisztázza az ügyben való részvételét, átadta a dokumentum digitális másolatát, amelyet Daniel küldött neki „áttekintésre”.

Nem házassági szerződés volt.

Ez egy szerződéstervezet volt, amelyben állítólag elismertem egy abszurd összegű, a lakásom piaci értékéhez közeli tartozást Danielnek, és beleegyeztem, hogy az ingatlant fizetésként biztosítékként adom.

A szöveg hiányos volt, és önmagában nem tudta elérni azt a hatást, amit Daniel feltételezett, de a szándék egyértelmű volt: rávenni, hogy írjak alá valamit, amiről azt hiszem, hogy az esküvőnkkel kapcsolatos, majd ezt felhasználva alkut kössenek a részleggel.

Amikor Adrian megmutatta nekem, zavarba jöttem.

– Éppen alá akartam írni.

– Nem – javított ki. – Éppen el akartad olvasni. És pontosan azért nem írtad alá, mert át akartad nézni.

Ez a mondat hónapokig bennem maradt.

Mert napokig azon tűnődtem, hogy lehettem ennyire naiv.

De az igazság kellemetlenebb, és igazságosabb is volt: a partneredben való bizalom nem tesz hülyévé. Az viszont meghatározza azt a személyt, aki megcsalja.

A nyomozás haladt előre.

Dánielt behívták.

Aztán Fernanda.

Azt állította, hogy az egész csak egy abszurd fantázia volt, hogy lenyűgözze a szeretőjét. Azt mondta, soha nem használta volna fel az információimat.

Aztán megmutatták neki a pénzügyi kérelmet.

Megváltoztatta a történetét.

Azt mondta, csak azt akarta kivizsgálni, hogy „meg lehet-e csinálni”.

Aztán megjelentek az online bankom visszaállítására tett kísérlet feljegyzései.

Azt mondta, azért, mert „összeházasodtunk, és nem voltak titkaink”.

Amikor a feltételezett tartozásról szóló dokumentumról kérdezték, a vezetőt hibáztatta.

A menedzser megmutatta Daniel üzeneteit, amiben arra kérték, hogy az üzenet „úgy nézzen ki, mint valami házassággal kapcsolatos”, hogy ne tegyek fel túl sok kérdést.