A vakrandi, amit a mostohaanyám szervezett, hogy kiszakítson a saját családomból

1. RÉSZ

– Ha a hónap vége előtt összeházasodsz, mindannyian nyugodtabbak leszünk… és talán végre megérted, hogy nem minden a tiéd ebben a családban.

Ezt mondta nekem Teresa, a mostohaanyám, egy héttel azelőtt, hogy elém tette egy Alejandro Cárdenas nevű férfi képét.

Mariana Rivera vagyok, huszonnyolc éves, és a Grupo Rivera alapítójának a lánya, egy élelmiszeripari vállalaté, amelyet apám alapított Mexikóvárosban az anyámmal, aki tinédzserkoromban meghalt. Teresa évekkel később érkezett. Soha nem volt kegyetlen az arccal. A specialitása valami más volt: mosolyogni, miközben kételkedni kezdesz magadban.

Amióta apámnak, Robertónak, magas vérnyomással és kimerültséggel küzdött, Teresa elkezdte ismételgetni, hogy a cégnek „rendre” van szüksége. A lánya, Fernanda, a huszonöt éves féltestvérem, mindent engedelmeskedett, amit mondott. Én viszont a részvények harmincegy százalékát birtokoltam, és jogom volt szavazni a legfontosabb döntésekben.

Ezért értettem tökéletesen az idézet mögött rejlő üzenetet.

Azt akarták, hogy férjhez menjek, elköltözzek otthonról, és ne legyek teher.

Úgyhogy úgy döntöttem, szabotálom őt.

Felvettem egy virágmintás ruhát, ami úgy nézett ki, mintha a nagynéném szekrényéből vettem volna elő, műszeplőket rajzoltam magamra, az egyik szemöldökömet magasabbra húztam, mint a másikat, és egy förtelmes lila rúzst használtam. Amikor megnéztem magam a Polanco Hotel fürdőszobatükrében, ahol a randi volt, majdnem elnevettem magam.

„Minél rosszabb, annál jobb” – gondoltam.

De amikor Alejandro belépett a teaszobába, a mosolyom eltűnt.

Már ismertem őt.

Két évvel korábban találkoztunk egy tárgyalás során apám cége és az általa vezetett építőipari cég között. Többször is találkoztunk. Kedves volt hozzám anélkül, hogy megpróbált volna lenyűgözni, ami nagyon ritka volt az én világomban. Aztán Monterreybe ment dolgozni, és megszakadt a kapcsolatunk.

Vagy legalábbis azt hittem.

Alejandro leült velem szemben, teát rendelt, és még csak pislogni sem mert, amikor meglátta a jelmezemet.

Túloztam.

–Olyan lusta vagyok. Nem főzök, nem takarítok, és túl sokat költekezem.

– Ha a te pénzed, költsd el.

– Borzalmas indulataim vannak.

– Ezt már tudtam.

Ütést éreztem a mellkasomon.

-Bocsánat?

Letette a csészét a tányérra.

– Mariana, meddig fogsz még színlelni?

Le voltam fagyva.

Aztán elővett a zsebéből egy fehér zsebkendőt, amelynek az egyik sarkába egy kis „M” betű volt hímezve.

Az enyém volt.

Két évvel ezelőtt elvesztettem.

– Még megvan?

– Soha nem volt lehetőségem visszaadni neked.

– Akkor add ide nekem.

Alejandro a zsebkendőjére zárta a kezét.

-Még nem.

Felkeltem, dühösen és szégyenkezve.

– Lejárt a randi.

– Igen – felelte nyugtalanító nyugalommal. – De mielőtt elmész, dönts el egy dolgot: vissza akarsz menni abba a házba ma este?

Rezgett a telefonom.

Teréz volt az.

„Viselkedj jól. Apád nagyon csalódott lenne, ha ezt elrontanád a részvényesi gyűlés előtt.”

Kétszer is elolvastam az üzenetet.

Aztán Alejandróra néztem.

– Mit tudsz erről a találkozóról?

Az arckifejezése megváltozott.

–Elég annyi, hogy ma ne írj alá semmit.

És amikor megérkeztünk a San Ángel-i házához, megláttam az asztalon egy mappát, amelyre apám saját kezűleg írta a nevemet.

Abban a pillanatban megértettem, hogy az a randi sosem volt egy egyszerű randi… és még mindig nem tudtam elképzelni, mi fog történni aznap este.

2. RÉSZ

Alejandro nem nyitotta ki a mappát.

– Apád adta nekem két évvel ezelőtt – mondta. – Arra kért, hogy adjam oda neked, amikor készen állsz elolvasni, anélkül, hogy előbb átgondolnád, ki nyert vagy ki veszített.

– És úgy döntöttél, hogy ma készen állok?

– Nem. Ez rajtad múlik.

Épp feltéptem volna a borítékot, amikor megszólalt a telefonom. Teresa volt az.

Apámat egy magánkórházba vették fel a Roma negyedben.

Kevesebb mint egy óra múlva érkeztünk meg. Mielőtt beléptem volna a szobába, hangokat hallottam az ajtó mögött.

„Szükségünk van Mariana aláírására” – mondta egy férfi.

Felismertem a cég könyvelőjét.

Terézia halkan válaszolt:

– Majd én gondoskodom róla.

Kopogás nélkül beléptem.

Apám ébren volt, fáradt, de stabil állapotban. Egy szürke mappa hevert az asztalon. Teresa megpróbált mosolyogni.

–Jó, hogy itt vagy, lányom. Csak formalitás, amíg apád pihen.

Belül hatalom volt arra, hogy képviselhessen engem a gyűléseken, és ideiglenesen gyakorolhassam a szavazati jogomat.

A képviselő Teréz volt.

– Nem fogom aláírni.

Az arca megkeményedett.

– A cégnek olyan emberre van szüksége, aki képes döntéseket hozni.

– Akkor a saját eszedre hagyatkozva hozz döntéseket. Ne az enyémekre hagyatkozz.

– Marianna, mi egy család vagyunk.

– Pontosan ezért kellene képesnek lenned elmagyarázni nekem az egyes záradékokat.

Apám, aki addig a pillanatig hallgatott, Teresára nézett.

– Hagyd őt békén.

Később, amikor elment, leültem mellé.

– Apa, akarod, hogy rá szavazzak?

Lassan megrázta a fejét.

– Nem akarom elkövetni ugyanazt a hibát.

Azt mondta, hogy mielőtt meghalt, anyám megígértett neki valamit: soha többé nem fogja hagyni, hogy harcolnom kelljen azért, ami az enyém, vagy hogy bűntudattal éljek, amiért megtartottam.

– Azt hittem, ha mindenkivel egyformán bánok, a problémák megoldódnak maguktól – mondta könnyes szemmel. – Nem így volt. Bocsáss meg, lányom.

Odanyújtotta a kezét.

– Ne írj alá semmit, mert attól félsz, hogy csalódást okozol nekünk. Még nekem sem.