Amikor kimentem a folyosóra, Alejandro még mindig várt.

Visszatértünk a házába, és végre felbontottam apám levelét.

Ebben azt írta, hogy Alejandro már két éve tudott a részvényeimmel kapcsolatos aggályaimról, de soha nem keresett meg a céggel kapcsolatban. Azt is mondta, amitől sírva fakadtam: „Nem csak a részvényeidet kell megvédened. Meg kell védened a jogodat, hogy a saját életed felett dönthess.”

Aztán megszólalt a mobilom.

Fernanda.

– Mariana, anya megkért, hogy menjek be a szobádba.

-Szóval így?

– Egy kék mappát akar, ami anyádé volt.

Azonnal visszatértünk.

Nyitva volt az íróasztalom fiókja.

A mappa még mindig ott volt.

Bent megtaláltam anyám jegyzetfüzetét és egy borítékot, amely két oldal között rejtőzött. A borítékon ez a felirat állt: „Add át Marianát, ha képes lesz maga dönteni.”

A levél így szólt: „Ha valaki megpróbálja eldönteni az életed felett, ne először azt kérdezd, hogy mit akar elvenni tőled. Kérdezd meg, mit fél elveszíteni. És ha egy nap találsz valakit, aki előtt abbahagyhatod a maszkviselést, ne fuss el csak azért, mert félsz.”

Lent Teresa várt ránk egy másik dokumentummal.

Ez egy két évvel korábban elkészített vagyonjogi szerződés volt.

De én nem írtam alá.

Alejandro írta alá.

Ebben kifejezetten lemondtam minden gazdasági jogomról a részvényeim felett, ha valaha összeházasodnánk.

Alig fogtam fel, amikor Fernanda megjelent remegő telefonnal a kezében.

– Mariana… Ezt anya fiókjában találtam.

Egy belső részvényesi névsor fényképe volt.

A nevem a harmincegy százalékom mellett jelent meg.

Fernanda, valamint a jövőbeni részvétele.

És alatta Alejandro neve állt, pontosan ugyanazzal a harmincegy százalékkal jelölve, ami az enyém volt.

Ránéztem.

Amióta ismerem, Alejandro arca most először tűnt el.

És tudtam, hogy a teljes igazság még nem derült ki.

3. RÉSZ

– Mondd, tudod, mit jelent – ​​követeltem.

Alejandro elvette Fernanda telefonját, felnagyította a képet, majd tagadta.

– Ezt a listát még sosem láttam.

Teresa megjelent a lépcső alján.

– Nem szabad olyan dolgokat felülvizsgálniuk, amiket nem értenek.

– Akkor magyarázd el nekünk – mondtam.

Először Fernandára nézett, majd rám.

– Az apja különböző forgatókönyveket készített elő az utódlásra.

– És miért szerepel Alejandro a százalékom mellett?

– Kérdezd meg tőle.

Alejandro visszaadta a telefonomat.

– Holnap elmegyünk abba az irodába, ahol az eredeti dokumentumok vannak.

– És mi van, ha kiderül, hogy hazudtál nekem?

– Akkor lesz rá okod, hogy ne bízz bennem újra.

Nem próbált meg megérinteni, és nem kért meg, hogy higgyek benne.

Furcsa módon ez nyugtatott meg a legjobban.

Másnap reggel kilenc órakor egy ügyvédi irodában voltunk a Paseo de la Reformán. Ramírez ügyvéd, aki több mint húsz éve volt apám ügyvédje, három dossziét hozott elő: a hagyatéki szerződést, a céges dokumentumokat és egy kiegészítést, amelyet anyám kérésére készítettek a halála előtt.

Először is tisztázta a fénykép ügyét.

Az Alejandro név nem egyezett meg egy részvényes névvel.

A mellette jelölt harmincegy százalék azt a részvénycsomagot jelölte, amelyet meg kellett védeni minden általam nem engedélyezett átruházástól vagy képviselettől. Két évvel korábban, amikor apám attól tartott, hogy egészségi állapota romlik, felkérte Alejandrót, hogy külső tanácsadóként vegyen részt a mechanizmus kidolgozásában. Alejandro egyetlen részvényt sem szavazhatott, nem adhatott el, nem örökölhetett, és egyetlen részvényhez sem nyúlhatott. A neve azért szerepelt, mert aláírta, mint olyan fél, amely kötelezi magát arra, hogy nem részesül az adott vagyonból.

„Miért pont te?” – kérdeztem.

Alejandro hallgatott.

Az ügyvéd így válaszolt:

– Mert ő volt az egyetlen, aki kérte, hogy írásba foglalják, ha feleségül vesz, semmilyen jogot nem szerez Grupo Rivera felett.

Megkönnyebbülés és bátorság keverékét éreztem.

– És miért nem magyarázta ezt meg nekem senki?

Mr. Ramirez feszengve nézett rám.

– Az apád akarta megtenni. Teresa asszony kérte, hogy várhassunk a hagyatéki tárgyalásig. És te elhagytad a várost, mielőtt véget ért volna a folyamat.

Két évvel ezelőtt eltűntem Méridában több hónapra, mert meg voltam győződve arról, hogy mindenki fel akar használni. Letiltottam Alejandrót anélkül, hogy egyetlen magyarázatot is meghallgattam volna.

Felé fordultam.

– Tudtad, hogy Teresa el akarta halasztani?

„Tudtam, hogy a családon belül akarja tartani. Nem tudtam, hogy utána megpróbálja megszerezni a szavazati jogodat.”

Az ügyvéd kinyitotta a második dossziét.

Ott volt a dokumentum, amit Teresa megpróbált rávenni, hogy aláírassam a kórházban. Nem volt illegális. Pontosan ez volt a veszélyes. Ha önként aláírom, Teresa hat hónapig képviselhet engem a fontos megbeszéléseken, beleértve azt is, amelyiken az új vezérigazgatóságot vitatják meg.

„Nem vehette el tőle a részvényeit” – magyarázta az ügyvéd –, „de ideiglenesen szavazhatott a nevében.”

Most először minden a helyére került.

Teresa nem akart milliókat ellopni tőlem, vagy aláírásokat hamisítani.

Valami finomabbat akart: hogy én magam adjam át neki az irányítást.

– És anyám melléképülete?

Ramirez ügyvéd egy sárgás borítékot csúsztatott felém.

Benne volt egy lista a vagyontárgyakról, amelyeket anyám a nevemre hagyott: egy kis ház Pueblában, némi megtakarítás, és a cég alapításához hozzájárult részvények egy része. Semmi mesés a csoport jelenlegi értékéhez képest.

De a végén volt egy megjegyzés: