1. RÉSZ

– Valeria, gyere fel ide azonnal! Több mint háromszáz ember figyel minket!

Diego Morales kiabált rám a fehér bougainvilleákkal díszített pavilonból, miközben a hónapok óta gyakorolt ​​tökéletes mosolyom kétségbeesett grimaszba kezdett átváltozni.

Én az első sorban maradtam ülve.

Menyasszonynak öltözve.

A csokorral a lábán.

Mozgás nélkül.

Az esküvőt egy Querétaro külvárosában található haciendában tartották. A családtagok Monterreyből, Guadalajarából és Méridából érkeztek. Apám fizette a vendégek szobáit. Anyám személyesen választotta ki a virágokat. Majdnem egy évet töltöttem minden apró részlet előkészítésével.

És mégis, egy órával azelőtt, hogy beléptem volna a szobába, felfedeztem, hogy a barátom már három napja törvényesen házas egy másik nővel.

– Valeria – ismételte Diego összeszorított foggal. – Ne csinálj jelenetet.

A ceremóniamester megpróbálta megmenteni a pillanatot.

– A menyasszonyunk nagyon izgatottnak tűnik. Tapsoljunk neki!

Néhányan tapsoltak.

Mások elkezdtek mormogni.

Diego lelépett a színpadról, és összeszorított állkapoccsal felém sétált.

– Mi a fene bajod van?

Megragadta a csuklómat.

– Mindenki figyel. Ha valami miatt fel vagy háborodva, később beszélhetünk róla.

Ránéztem, és arra gondoltam, milyen hihetetlen, hogy három évig szerettem egy férfit, akit hirtelen már nem ismertem fel.

Kinyitottam a táskámat.

Elővettem egy hitelesített másolatot, ami véletlenül érkezett aznap reggel abba a szobába, ahol a sminkelem.

Házassági anyakönyvi kivonat.

Szerződő fél: Diego Morales Hernández.

Házigazda: Camila Torres Aguilar.

Dátum: három nappal korábban.

Kamilla.

Az egyetemi szerelme.

A nő, akiről Diego mindig úgy beszélt, mint egy „befejezett történetről”.

Felnéztem.

Egy kisasztalnál ült, elefántcsont színű ruhát viselt, és úgy tett, mintha el akarna tűnni.

– Diego – mondtam.

– Ne kezdj bele.

– Igazad van. Nem fogok semmit elkezdeni.

Felálltam.

A szoba szinte teljesen elcsendesedett.

– Mielőtt folytatnánk ezt az esküvőt, csak egy dolgot szeretnék tisztázni.

Diego elsápadt.

Aztán Camilára mutattam.

– A nő, aki három nappal ezelőtt aláírta veled a polgári anyakönyvi kivonatot, nem én voltam. Ő volt az.

Valaki felsikoltott.

Diego anyja a mellkasára tette a kezét.

„Szóval, ha folytatni akarjátok az esküvői ünnepségeteket, tökéletes” – tettem hozzá. „De menjetek fel a színpadra a feleségetekkel. Nincs ott semmi dolgom.”

Kamilla sírni kezdett.

Diego megpróbálta kicsavarni a kezemből a dokumentumot.

– Megőrültél!

– Nem. Három évig voltam.

Levettem az eljegyzési gyűrűmet, és a tenyerébe helyeztem.

Aztán a vendégekre néztem.

– Bocsánat, hogy utaztattam. A vacsora a miénk. Egyél, igyál, és élvezd a zenét. Már eleget fizettem erre a bulira.

Felkaptam a táskámat és a kijárat felé indultam.

Mögöttem hallottam Diego anyjának sikoltozását, hogy tönkreteszem a fiát.

Aztán hallottam valami rosszabbat.

„Mindazok után, amit Diego tett, hogy elviselje!” – kiáltotta. „Legalább hagyja ott a házat és a céget!”

Megálltam.

A ház.

A cég.

Abban a pillanatban megértettem, hogy sosem csak hűtlenségről volt szó.

És el sem tudtam képzelni, mit fogok felfedezni.

2. RÉSZ

A legjobb barátnőm, Renata, még aznap este elvitt abba a lakásba, amit négy évvel korábban vettem Mexikóvárosban.

Diego már ott volt.

Ivott.

„Most már elégedett vagy?” – kérdezte tőlem. „Megaláztad anyámat, Camilát és engem mindenki előtt.”

– Érdekes. A férfi, aki egy másik nővel kötött házasságot, attól tart, hogy megalázva érzi magát.

Megpróbált megölelni.

Félreálltam.

Aztán belekezdett a magyarázatba.

Camila állítólag beteg volt. A férfi szerint súlyos diagnózist kapott, és egyetlen kívánsága az volt, hogy mielőtt meghal, feleségül vehesse élete szerelmét.

– Szeretlek – erősködött. – A polgári anyakönyvi hivatalban csak azért tették, hogy megnyugtassa.

– Akkor tartsd meg őt.

Kinyitottam a szekrényt és kivettem egy bőröndöt.

Diego azonnal hangnemet váltott.

– Nem dobhatsz el három évet egyetlen hiba miatt.

A házasságkötéshez dokumentumok, aláírások, tanúk és egy időpont egyeztetése szükséges. Nem botlasz meg és esel el a házassági anyakönyvi kivonatban.

Abban a pillanatban kopogtak az ajtón.

Kamilla volt az.

És mögötte megjelent Gloria, Diego anyja, egy fazék étellel a kezében, mintha egy friss házaspárhoz látogatna.

Gloria berontott.

– A fiam ostobaságot tett. A férfiak hibáznak. Egy bölcs asszony tudja, hogyan kell megbocsátani.

– Akkor jó, hogy már van egy másik intelligens felesége.

–Ez a ház is Diegóé!

-Nem.

Kivettem az okiratot.

– A szüleim még azelőtt vették, hogy megismertem a fiukat. Kizárólag az én nevemen van.

Az arckifejezése megváltozott.

– És a teherautó?

-Szoros.

– És mi a helyzet a cégbe fektetett pénzzel?

Ettől ránéztem.

Három évvel korábban 4,8 millió pesót adtam Diegónak, hogy elindítson egy logisztikai céget.

Azt mondta, hogy ez lesz a „mi jövőnk”.

Soha nem adott nekem részvényeket.

Soha nem írtunk alá hivatalos szerződést.

Mert megbíztam benne.

Másnap reggel Arturo Salgado ügyvéddel, apám régi barátjával mentem.

Átnézte az átutalásokat, üzeneteket és e-maileket.

–Meg tudjuk védeni a házat. A teherautót is. A probléma a 4,8 millió.

Ürességet éreztem a gyomromban.

– Elveszíthetem őket?

„Ha Diego be tudja bizonyítani, hogy ajándékba kaptuk őket, az bonyolulttá teszi a dolgot. De az üzeneteitek többször is azt állítják, hogy a pénz az üzlet fejlesztésére és a közös vagyonépítésre szolgált. Ez segít nekünk.”

Arturo kérte, hogy tekintse át a cég számviteli nyilvántartásait.

Egy héttel később felhívott.