Egyszerűen csak annyit mondtam:

„Hibát követtem el, amikor megbíztam valakiben. Ezt el tudom fogadni. Amit viszont nem fogadok el, az az, hogy valaki a családom pénzét, a bizalmamat, sőt még az anyám emlékét is felhasználja a döntései igazolására.”

A riporter megkérdezte, hogy még mindig szeretem-e Diegót.

Néhány másodpercig gondolkodtam.

–Hiányzik az a nő, aki voltam, mielőtt találkoztam vele. Nem hiányzik.

A kifejezés vírusként terjedt.

Diego hírneve zuhanórepülésbe kezdett.

Néhány ügyfél felmondta a céggel kötött szerződéseket. Két partner távozott. A likviditáshiány és más pénzügyi problémák kezdett felszínre kerülni, így a vállalkozás hónapokkal később bezárt.

Camila elvesztette az állását, amikor a cége úgy döntött, hogy nyilvánosan elhatárolódik a vitától.

Én ebből semmit sem ünnepeltem.

Vissza akartam kapni, ami az enyém volt.

Ne pusztítsd el őket.

Az igazságszolgáltatás gondoskodott a többiről.

Az eljárás során a polgári bíróság megvizsgálta az átutalásokat, az üzeneteket, a cégdokumentációt és a pénz rendeltetését. A Camila által vásárolt lakásra fizetési garanciákat biztosító intézkedéseket hoztak, amíg a kapcsolódó jogi eljárás folytatódott.

Végül elrendelték, hogy azokat a forrásokat, amelyekről bebizonyosodik, hogy nem arra a célra használták fel, amelyre átadták őket, adják vissza nekem, a bíró által meghatározott tételekkel együtt.

Amikor meghallottam a határozatot, nem voltam boldog.

Csak fáradtság.

Amikor elindultam, Camila üzenetet küldött nekem.

„Beszélnem kell veled. Csak egyszer. Diego nélkül.”

Renata megkért, hogy ne menjek el.

De beleegyeztem, hogy találkozom vele egy kávézóban, azzal az épülettel szemben, ahol a meghallgatást tartottuk.

Camila felismerhetetlen volt.

Smink nélkül.

Ojerosa.

Bosszús.

– Mindent elvettél tőlem.

– Nem vettem lakást a pénzedből.

– Mindig is mindened megvolt.

Ott végre megjelent az igazság, amely évekig a könnyei mögött rejtőzött.

Camila gyűlölt engem.

Nem csak azért, mert Diego velem volt.

A vezetéknevem miatt gyűlölt.

A családomért.

Azokért a lehetőségekért, amelyekről azt hitte, hogy megérdemelten kaptam meg őket.

– Diegoval két évig voltunk együtt, mielőtt megszületett a lány – mondta. – Megígérte, hogy csak addig lesz veled, amíg elég pénze nem lesz.

– Ezt már tudom.

– Szóval tudod, hogy te voltál a betolakodó.

Megráztam a fejem.

– Nem, Camila. Én voltam az egyetlen, aki nem tudta, hogy szerelmi háromszögben vagyok.

Néma maradt.

– Tudtál rólam. Diego tudott rólad. Én voltam az egyetlen, akit becsaptak.

Camila ökölbe szorította a kezét.

„Kényszerítettem, hogy feleségül vegyen, mert belefáradtam a várakozásba. Azt akartam, hogy lásd a házassági anyakönyvi kivonatot. Azt akartam, hogy megértsd, hogy ő mindig is az enyém volt.”

Végre megértettem, hogyan került az a dokumentum a szobámba az esküvőm napján.

Camila azt akarta, hogy megtudja.

Azt várta, hogy sírva fakadok, csendben lemondok mindent, és eltűnök.

Nem számítottam rá, hogy háromszáz ember előtt fogja felfedni az igazságot.

„Kész vagy?” – kérdeztem.

– Csak ennyit fogsz mondani?

-Igen.

Felkeltem.

„A Diegóval kapcsolatos problémáid már jóval az érkezésem előtt elkezdődtek. A családom iránt sem én keltettem benned a neheztelést. Kiléphettél volna egy olyan kapcsolatból, ami tönkretette a helyzetedet. Ehelyett inkább azt választottad, hogy segítesz neki becsapni engem és felhasználni a pénzemet.”

Kicsit közelebb léptem.

– Amit elvesztettél, azt nem vettem el tőled, Camila. Kockáztattál vele.

Elmentem.

Esni kezdett az eső.

Hónapok óta először éreztem úgy, hogy tényleg kapok levegőt.

A visszaszerzett pénzzel megszakítottam minden gazdasági kapcsolatot, ami még mindig összeköthetett Diegóval.

Eladtam a teherautót, amit neki vettem.

Lecseréltem a lakás zárait.

Megtartottam azt a néhány dolgot, amire szükségem volt, és minden mást elajándékoztam.

Aztán megtettem valamit, amit évek óta halogattam.

Renatával egy kis művészeti galériát nyitottunk a Roma negyedben.

Újjászületésnek hívjuk.

Évekig ingatlanokat kezeltem, mivel ez volt a családi vállalkozás, de mindig is szerettem festeni.

A galéria visszaadott nekem egy darabot magamból, amiről nem is tudtam, hogy elvesztettem.

Egy évvel később, a hely évfordulóján, egy pincér odalépett hozzám, és átnyújtott egy darab papírt.

„Van kint egy férfi, aki téged keres.”

Két szó volt a papíron:

„Bocsáss meg, Vale.”

Felismertem a kézírást.

Diego a bejáratnál állt.

Sokat fogyott.

A ruhái réginek tűntek.

Szinte semmi sem maradt abból az arrogáns férfiból, aki követelte, hogy menjek fel a színpadra.

– Hallottam, hogy jól vagy.

– Nagyon jól vagyok.

Elővett egy kis dobozt.

A régi gyűrűm volt.

– Vissza akartam adni neked.

– Nem akarom.

Lesütötte a tekintetét.

– A cégem csődbe ment. Camila elment. Anyám agyvérzést kapott. Eladtuk a házát, hogy kifizessük az adósságait. Ahol csak tudok, dolgozom.

Nem válaszoltam.

Aztán mondott valamit, ami összefoglalta az egész történetünket.

– Nélküled rájöttem, hogy nem az vagyok, akinek gondoltam magam.

Ránéztem.

–Ez sosem volt az én problémám, Diego.

A szeme megtelt könnyel.

– Megszerettelek.

-Talán.

– Nem hiszel nekem?

– Hiszek neked. Hiszem, hogy a magad módján szerettél. A probléma az, hogy te is szeretted a pénzt, a sikert, Camilát, és azt az érzést, hogy mindig nyitva van egy ajtó. És amikor valaki mindent megpróbál, előbb-utóbb semmivel sem marad.

– Megbocsátanál nekem egy nap?

Arra a menyasszonynak öltözött nőre gondoltam, aki ott ült, miközben háromszáz ember nézte.

Anyámra gondoltam.

Milliókban.

Hazugságokban.