1. RÉSZ

Egy héttel azután, hogy eltemette férjét, Lucia felfedezte, hogy egy ismeretlen nő órákat töltött vele egyedül a kórházban, miközben ő otthon volt, hat hónapos terhesen, és megpróbálta elmagyarázni négyéves lányának, hogy miért nem jön vissza apja.

Lucia addig azt hitte, hogy a legrosszabb már megtörtént.

Álvaróval a valenciai középiskola óta ismerték egymást. Együtt nőttek fel, együtt éltek apró lakásokban, rosszul fizető állásokban, költöztek, megérkezett Martina, és az álmuk egy sorház vásárlása volt. Amikor Álvaro rákja már nem reagált a kezelésre, ez a jövő orvosi vizsgálatokká, számlákká és egyre drágább reményekké változott.

Eladták Lucia autóját. Lemondták a nyaralásokat. Zálogba adta a nagymamájától örökölt ékszereit, és megemelte a jelzáloghitelt. Valahányszor egy orvos azt mondta, hogy van „más lehetőség”, Lucia beleegyezett anélkül, hogy megkérdezte volna, mennyibe kerülne.

Álvaro soha nem találkozhatott a második lányával.

Három nappal a halála után Lucia egy bankból érkező levél előtt ült, amikor Martina megjelent egy rajzzal.

– Anya, szárnyakat csináltam apának.

Lucia a tőle telhető legjobban elmosolyodott.

– Nagyon szeretne.

Egy héttel később visszatért a kórházba, hogy összeszedje a holmiját. Egy nővér átnyújtott neki egy táskát, amiben Álvaro órája, a töltője, egy könyv, néhány papucs és egy szürke női kardigán volt.

Lucia felvette.

– Ez nem az enyém.

A nővér összevonta a szemöldökét.

– Azt hittem, attól a hölgytől jött, aki meglátogatta.

Lucia éles ütést érzett a mellkasán.

– Melyik hölgy?

– Azt hittem, családtagok.

–Álvarónak nem volt családja. Központokban és nevelőszülőknél nőtt fel.

A nő lehalkította a hangját.

– Többször is eljött. Főleg az elmúlt hetekben. Néha két órát is maradt.

Lucía a kardigánnal a táskájában és egy kérdéssel távozott, ami jobban égette a szívét, mint bármilyen adósság.

A következő napokban olyan részletekre emlékezett, amelyek korábban nem tűntek fontosnak: Álvaro „sétálni” indulása, amikor alig tudott 20 percet menni, a kabátjába rejtett dokumentumok, a laptop előtt töltött éjszakák, a hívások, amelyeket félbeszakított, amikor bejött.

A kórház segítségével a folyosó biztonsági kameráinak segítségével megerősítette a nő létezését. Sötét hajú, karcsú, körülbelül 40 éves, mindig egy mappát hordott a kezében. Az egyik felvételen belépett Álvaro szobájába, majd majdnem két órával később távozott, miközben könnyeit törölgette.

Azon az éjszakán, egyedül az ágyában, Lucia az üres oldalra meredt, és ezt suttogta:

– Megcsaltál engem?

Amint kimondta, megbánta.

Két nappal később kopogtak az ajtón.

Ő volt a kamerák nője.

A szemei ​​be voltak duzzadva, és egy borítékot tartott a kezében.

– Lucía Serrano?

-Ki maga?

– Irén a nevem.

– Mit csináltál a férjemmel?

Irene átnyújtotta neki a borítékot.

– Álvaro megkért, hogy adjam át neked, miután elhunyt.

Lucía az első sorból felismerte Álvaro kézírását.

„Lucía, van egy ötéves kisfiú, akit Hugónak hívnak. Semmivel sem tartozik neked, és te sem tartozol neki semmivel. De ha úgy döntesz, hogy megkeresed, megérted, miért nem tudtam figyelmen kívül hagyni.”

Lucia sápadtan felnézett.

– Ki az a Hugó?

Irén lehunyta a szemét.

– Nem mondhatom meg.

– Ő Álvaro fia?

– Nem tudok válaszolni.

Lucia érezte, ahogy a föld megmozdul.

Aztán Irén hozzátette:

– Csak egy dolgot mondhatok: ha megtudod, ki az a gyerek, soha többé nem fogsz ugyanúgy nézni a férjedre.

2. RÉSZ

Lucia alvás nélkül töltötte az éjszakát.

4:10-kor megnyitotta Álvaro laptopját. A férfi megváltoztatta a jelszót, amit soha nem tett. Próbálkozott születésnapokkal, rendszámokkal, nevekkel. Semmi. Végül beírta a találkozásuk dátumát.

A képernyő feloldva.

– Nagyon jellemző rád – mormolta.

Talált egy HUGO nevű mappát. Benne átutalási bizonylatok, szociális munkással írt e-mailek, gyámsági dokumentumok és egy HUGO ALAP című mappa volt.

Lucia lélegzete elállt.

Volt félretett pénz Martinának, a babának és neki. De volt egy külön számla is, amely Hugóhoz kapcsolódott.

Ez látszólag megerősítette legrosszabb gyanúját.

Irént hívta.

– Megtaláltam a pénzt.

Csend.

– Lucía…

– Találtam egy címet Paternában is.

– Ne menj oda dühösen.

– Miért fogok találkozni a férjem titkos fiával?

– Én ezt nem mondtam.

— Nem szükséges.

Irén mély levegőt vett.

–Álvaro tudta, hogy mindent a legrosszabbul fogsz értelmezni, ha egyedül jössz ide.

– Nos, hónapjai voltak, hogy elkerülje.

– És született egy lányod, úton volt egy másik baba, jelzáloghiteled, a kezelésed, és 4 óra alvásod éjszakánként.

– Ne indokold meg.

– Nem teszem. Csak azt mondom, ne büntesd Hugót egy felnőtt titkáért.

Lucía a kormánykerékhez ragadt kézzel hajtott a címre.

A ház egy nevelőszülőkhöz tartozott. Egy Sonia nevű nő nyitott ajtót, és amikor meghallotta az Álvaro nevet, beengedte a lányt.

A nappaliban egy ötéves kisfiú egy fából készült vasúti sínt épített.

Amikor Lucia felemelte a fejét, elállt a lélegzete.

Ugyanazok a sötét szemek.

Ugyanaz a rakoncátlan, kócos hajkorona.

Még az is ugyanolyan volt, ahogyan összeszorították a szájukat.

– Istenem…

Szonja közeledett.

-Minden rendben?

Lucia nem tudta levenni róla a tekintetét.

– Nagyon hasonlít Álvaróra.

Hugó elmosolyodott.

– Ismerlek téged.

Lucia elsápadt.

-Nekem?

– Álvaro mutatott nekem egy fotót. Szintén Martináról. Azt mondta, hogy szereti a dinoszauruszokat.

Lucia egy szék támlájába kapaszkodott.

– Hányszor jött el?

-Számos.

-Kizárólag?