–Megbocsátok, hogy féltél. Még mindig nem tudom, hogy megbocsátok-e, hogy hallgattál.
Halványan elmosolyodott.
Hugo hétvégenként átjön. Martina küldi. Úgy tesz, mintha zavarná. Alba nevet, amikor meglátja. És én még mindig nem tudom, hogy fog ez véget érni.
Elővette Álvaro utolsó cetlijét.
„Ne úgy tekints rá, mint egy olyan adósságra, amit nem tudnék kifizetni. Tekints rá úgy, mint egy gyerekre, aki megérdemli, hogy ne vesszenek el újra.”
Lucia összehajtotta a papírlapot.
Végre megértette, mit is hagyott rá valójában Álvaro.
Nem titkolt gyerek.
Nem egy másik nő.
Nem egy levél mögé rejtett kötelezettség.
Kényelmetlen igazsággal és választási lehetőséggel álltam szemben.
A lehetőség, hogy rövidre zárjanak egy történetet, ami évtizedek óta ismétlődik.
Amikor elhagyta a temetőt, bekapcsolta a mobiltelefonját. Szonja ezt írta:
„Hugo azt kérdezi, hogy lesz-e palacsinta ezen a vasárnapon.”
Lúcia így válaszolt:
„Igen. De mondd meg neki, hogy még mindig elég rosszak.”
A válasz azonnal jött.
„Azt mondja, hogy Álvaro az ellenkezőjét mondta.”
Lucia az eget nézte, sírás és nevetés között.
– Persze, hogy ezt mondtam.
Nem tudtam visszaadni Álvarónak a testvérét, akit elvesztett.
Nem tudtam kitörölni azokat az éveket, amikor két gyereket elválasztottak egymástól, amíg idegenekké nem váltak.
Nem tudta megváltoztatni azt a tényt, hogy a férje élete nagy részét eltitkolta előle.
De egy utolsó dolgot még megakadályozhatott.
Hogy az a család másodszor is elveszik.
