1. RÉSZ

A lány egy családi ebéd kellős közepén az apja füléhez hajolt, és suttogott valamit, amire Álvaro Montes letette a tányérja fölött lógó kését.

– Apa… Nagymama megfogatott a kezeddel, amíg aludtál, hogy ellenőrizze, nem ébredsz-e fel.

Körülöttük a La Moraleja-i ház hatalmas étkezője még mindig csillogott a kristálycsillárok fényében. Fehér virágok, ezüst evőeszközök, személyzet jött-ment, és két biztonsági őr állt az ajtóknál. A hétéves Lucía, aki elefántcsont színű ruhát viselt, amit azért választott, hogy elbúcsúzza tőle az útja előtt, a szája elé kapta a kezét.

Álvarónak néhány másodpercre volt szüksége a reakcióhoz.

– Miért akartad tudni, hogy alszom-e?

Lucia kinyitotta a másik kezét is.

Belül egy kis rézkulcs volt.

Álvaro azonnal felismerte.

Ez volt a kulcs az irodájában lévő külön fiókhoz.

Ugyanaz, amelyet a kabátja belső zsebében tartott.

– Nagymama azt mondta, hogy ki kell vennem, majd vissza kell tennem, mielőtt felébredsz.

Az asszisztens, Pilar, aki éppen egy tálcát vett ki, megdermedt, amikor ezt meghallotta.

Álvaro nem emelte fel a hangját.

Az autója kint várakozott. Kevesebb mint egy óra múlva a madridi magánterminálról Barcelonába kellett volna indulnia, ahol három napot töltött egy üzleti megállapodás véglegesítésével.

Az édesanyja, Carmen, felajánlotta, hogy péntekig gondoskodik Luciáról.

– És miért egyezett bele?

A lány szeme megtelt könnyel.

– Mert azt mondta, hogy családi titok. És ha elmondanám, azt gondolnád, hogy rossz kislány vagyok, és elküldenél.

Ez a mondat teljesen megváltoztatta Álvaro arcát.

Felállt, letérdelt elé, és gyengéden megfogta a kezét.

– Figyelj rám jól. Soha többé nem kell titkolóznod ahhoz, hogy velem akarj lenni.

Lucia megölelte.

Álvaro a lépcső felé nézett.

A szoba, ahol Carmen aludt, nyitva volt.

A bőröndje eltűnt.

Elővette a telefonját.

„Töröljük a barcelonai járatot” – utasította a sofőrt. „És mondjuk meg a pilótának, hogy ma nem repülünk.”

Aztán felhívta az asszisztensét.

Senki sem tett fel kérdéseket.

Álvaro bevitte Lucíát a konyhába, és megkérte Pilart, hogy készítsen egy négy kockára vágott pirítóst, ahogy Elena, a lány anyja szokta.

Elena két évvel korábban halt meg.

Azóta Carmen sok helyet betöltött: elhozta Lucíát az iskolából, eljött, amikor Álvaro utazott, vacsorát készített, és megjelent, amikor Álvaro úgy érezte, hogy nem tud mindent elvégezni.

Álvaro összekeverte az elérhetőséget a megbízhatósággal.

Bement az irodájába.

Kinyitotta a fiókot.

Lucia útlevele eltűnt.

Hiányzott egy mappa is, amelyben pénzügyi dokumentumok és az Elena lányára hagyott örökségével kapcsolatos papírok másolatai voltak.

8:17-kor üzenetet kapott Carmentől.

„Korán elmentem elintézni pár dolgot. Jó utat! Suli után majd hozom Luciát.”

Álvaro egyszerűen így válaszolt:

“Köszönöm.”

Aztán felhívta az iskolát.

Lucia aznap nem vett részt.

Senki, még a nagymamája sem vehette fel Álvaro közvetlen engedélye nélkül.

Marta, Elena közeli barátja, akiben Lucía megbízott, röviddel ezután megérkezett, hogy gondoskodjon a lányról.

Aztán Lucia megjelent az iroda ajtajában.

– Apa… volt még valami.

Elővett egy összehajtott papírdarabot a pizsamájából.

Ez egy repülőjegy-foglalás volt.

2 utas.

Carmen Montes.

Lucía Montes.

Indulás Madridból másnap reggel.

Úti cél: Marrakesh.

Álvaro érezte, hogy furcsa hideg fut végig a gerincén.

Engedélyezett három csendes napot otthon a nagymamájával.

Soha nem engedélyeztem azt az utazást.

De a legrosszabb rész a foglalás alján volt leírva.

Egy manuálisan hozzáadott megjegyzés:

„Az apa nem lesz Madridban. Ne vegyétek fel vele a kapcsolatot.”

És alatta egy második mondat jelent meg.

„Amikor a lány velünk lesz, aláírja.”

2. RÉSZ

Beatriz Salas, az ügyvéd, aki Elena örökségét intézte, félbeszakítás nélkül végighallgatta az egész történetet.

Akkor nagyon világos volt.

Mindent dokumentálni kellett.

Álvaro feljelentést tett az eltűnt útlevél és az irodájából elvitt dokumentumok miatt. A rendőrség még nem tudott pusztán a gyanú alapján cselekedni, de egy tiszt arra kérte, hogy őrizzen meg minden üzenetet, és Lucíát tartsa egy olyan személynél, akiben teljesen megbízik.

Carmen még mindig azt hitte, hogy a fia Barcelonába utazik.

Ez a hiba időt adott nekik.

Beatriz felvette a kapcsolatot azzal a szervezettel, amely a Lucía számára fenntartott vagyont kezelte.

Nem voltak jóváhagyott kifizetések.

Azonban valami váratlan dolog tűnt fel.

Sergio, Álvaro öccse, hetekkel korábban megkérdezte, hogyan lehet egy kiskorú pénzének rendkívüli kifizetését kérvényezni.

Sergio egy építőipari céget vezetett Alcalá de Henaresben.

Hat hónappal korábban arra kérte Álvarót, hogy garantáljon egy másik kölcsönt.

Álvaro megtagadta, mert a testvére soha nem adta át a teljes elszámolást.

Carmen ezután azzal vádolta meg, hogy elhagyta a saját családját.

11:04-kor hívott.

Álvaro hagyta, hogy a postaláda felugorjon.

– Drágám, remélem, biztonságban megérkeztél. Ne aggódj Lucia miatt. Majd én elmegyek érte.

Az iskola percekkel később megerősítette, hogy Carmen szintén telefonált, és közölte, hogy Álvaro nem tud kommunikálni.

Semmit sem ért el.

Aztán Álvaro elhajtott az anyja házához.

Carmen autója kint parkolt.

Röviddel ezután megérkezett Sergio furgonja.

Álvaro távolságtartó maradt.

Amikor mindketten együtt távoztak, követte őket egy Las Rozas-i irodaházba.

Egy pénzügyi cég neve jelent meg a bejáratnál.

Beatriz szinte azonnal felhívott.

– Álvaro, figyelj. Egy közvetítő épp most vette fel a kapcsolatot a céged pénzügyi igazgatójával.

Sergio 400 000 eurós kölcsönt próbált felvenni.

A fájl tartalmazta az Álvaro irodájából hiányzó pénzügyi kimutatásokat.