Az utazás előestéjén Álvaro részt vett egy otthon rendezett jótékonysági vacsorán.
Lucia ragaszkodott hozzá, hogy a kedvenc ruháját vegye fel.
Az ebédlő ismét megtelt virágokkal, üvegáruval és fénnyel.
Pilar szolgált fel az asztalnál.
A biztonsági személyzet a kapuknál maradt.
A második fogásnál Lucia felkelt a székéből és odament az apjához.
Álvaro furcsa fájdalmat érzett, amikor meglátta közeledni.
Amikor a lány utoljára egy elegáns vacsora alatt a füléhez hajolt, egyetlen mondata összetörte a saját családjáról alkotott képét.
Lucia ismét odasúgta neki.
– Apa, holnap, amikor nem leszel ott… felhívhatlak, akkor is, ha valaki azt mondja, hogy nem kellene?
Álvaro letette az evőeszközöket.
Felé fordult.
-Mindig.
– Még akkor is, ha felnőttek titka?
– Főleg akkor.
Lúcia elmosolyodott.
Azon az estén egy rajzzal a kezében belépett az irodába.
Festett egy repülőgépet, két kézen fogva álló alakot, mellette pedig Elena egy kis fényképét az asztalon.
Álvaro néhány másodpercig nézte a rajzot.
– Hol szeretnéd, hogy tároljam?
Lucía a nyitott bőröndre mutatott.
– Tessék. Szóval visszajössz majd.
Álvaro az ingei közé tette.
A lány az ajtóhoz lépett.
Mielőtt elment, megállt.
-Apu.
Álvaro felnézett.
– Ha valaha is félnék újra elmondani neked valamit… elmondhatom-e, még akkor is, ha megígértem, hogy titokban tartom?
Álvaro becsukta a bőröndöt, széttárta a karját, és várta, hogy a lány feléje szaladjon.
— Annyiszor, ahányszor szükséges.
Lucia megölelte.
És Álvaro azóta a reggel óta először értette meg, hogy lánya védelme nem jelenti azt, hogy megígéri neki, soha nem lesznek olyanok, akik képesek elárulni a bizalmát.
Ez azt jelentette, hogy valami sokkal fontosabbat tanított neki:
hogy semmilyen felnőtt, semmilyen vezetéknév, semmilyen adósság és semmilyen feltételezett családi titok nem kényszerítheti hallgatásra, amikor a szíve azt súgta, hogy valami nincs rendben.
