Mindenki előtt megcsókolta, hogy megmentse, mit sem sejtve arról, hogy épp a leggazdagabb herceget mentette meg.
Az éjszaka, amikor Inés Salvatierra lerombolta a hírnevét, egy pohár meleg limonádéval kezdődött, és egy csókkal végződött Új-Spanyolország arisztokráciájának fele előtt.
1819-et írtunk. Az altamirai grófok palotájának nagytermét több száz gyertya világította meg. Hegedűk keringőztek, a hölgyek Európából hozott selyemruhákat viseltek, az urak pedig bányákról, birtokokról és politikai szövetségekről beszéltek, mintha leendő feleségeik áráról tárgyalnának.
Inés egy sarokból figyelte az eseményeket. Huszonnégy éves volt, hozomány nélkül, és olyan derűs szépséggel rendelkezett, amelyet a szegénység sem tudott eltörölni. Apja halála után özvegy nővérével, Beatrizzel családi ékszerek eladásából és ruhák varrásából éltek olyan nők számára, akik úgy tettek, mintha nem ismernék fel őket nyilvánosan.
Inés túlságosan is jól ismerte az elegáns modor mögött megbúvó kegyetlenséget.
Ezért azonosította a csapdát, amint meglátta, ahogy Gertrudis Alvarado asszony diszkréten egy félreeső galéria felé tolta lányát, Ameliát.
A célpont egy magas idegen volt, egyszerű fekete dzsekiben. Fáradtnak és szétszórtnak tűnt. Elkalandozott a tánctól, levegő után kapkodott, mit sem sejtve arról, hogy Amelia követi.
Doña Gertrudis felemelte a ventilátort.
Ez volt a jel.
Amelia úgy tett, mintha megbotlana, és a férfira vetette magát. A férfi ösztönösen reagált, megragadta a vállát, hogy ne essen el. A fiatal nő kendője szándékosan lecsúszott, felfedve a bőrét.
Doña Gertrudis kinyitotta a száját, készen arra, hogy kiáltson, miszerint meggyalázták a lányát.
Inés úgy érezte, mintha a múlt hirtelen visszatérne.
Három évvel korábban testvére, Tomás ugyanilyen csapdába esett. Azzal vádolták, hogy egy fiatal nő házasságát közvetítette, és egy olyan kapcsolatra kényszerítették, amelyet nem akart, majd amikor megpróbálta megvédeni a becsületét, párbajban megsebesült. Hetekkel később meghalt, meggyőződve arról, hogy tönkretette a családját.
Inés nem bírta újra ránézni.
Letette a poharat egy tálcára, átment a szobán, és megragadta az idegen karját.
„Végre megtaláltalak!” – kiáltotta.
A férfi zavartan megfordult.
Inés megragadta a hajtókájánál fogva, lábujjhegyre állt, és megcsókolta.
Nem volt gyengéd csók. Az orruk összeütközött, és a lány majdnem elvesztette az egyensúlyát. Egy rémisztő másodpercig a férfi mozdulatlan maradt.
Aztán megértette.
Egy erős kéz fonódott Inés derekára. Az idegen biccentett, és olyan magabiztossággal viszonozta a csókot, hogy elnémult a szoba, a hegedűk és a mormogás.
Amikor elváltak, több mint 200 ember figyelte őket.
Amália kinyújtott karokkal maradt a galéria mellett. Doña Gertrudis vörös volt a dühtől.
Inés vett egy mély lélegzetet.
– Megígérted nekem ezt a keringőt, kedvesem. Nem kellett volna eltitkolnod előlem.
A botrány futótűzként terjedt el a teremben.
Az idegen Ameliára nézett, majd az anyjára, végül Inésre. Szürke szemei elárulták, hogy megértette az egész manővert.
– Bocsáss meg, szerelmem – felelte nyugodtan. – Fojtogató a levegő ebben a helyen.
Felajánlotta neki a karját, és kivezette a palotából. A tömeg szétvált, ahogy elhaladtak mellette.
A tornác alatt Inés elengedte.
„Nem kell megköszönnöd. Az a nő arra akarta kényszeríteni, hogy feleségül vegye a lányát.”
– És úgy döntöttél, hogy úgy mentesz meg, hogy tönkreteszed magad.
– A hírnevem kevesebbet ér, mint egy Alvarado családhoz láncolt élet.
Inés átölelte a saját vállát. Hideg volt az éjszaka, és túl könnyű volt a ruhája.
– Most haza kell mennem, mielőtt valaki úgy dönt, hogy megkövez.
A férfi zavarba ejtő intenzitással meredt rá.
-Hogy hívják?
– Ez már nem a te dolgod.
Inés segítség nélkül elsétált a sötét utcákon. Mire visszanézett, az idegen eltűnt.
Másnap reggel Beatriz fel-alá járkált a San Franciscó-i kolostor közelében bérelt kis szobában.
– Megcsókoltál egy férfit az egész város előtt?
-Igen.
– Legalább tudod, hogy ki ő?
-Nem.
Beatriz lehuppant egy székre.
– A családok, akiknek dolgozunk, lemondták a rendeléseiket. Escandón asszony visszaküldte a két ruhát, amit varrtunk. Nem fogjuk tudni fizetni a lakbért.
Inés lesütötte a tekintetét.
– Nem engedhettem meg, hogy ugyanazt tegyék vele, mint Tomással.
– Ha megmentjük azt az idegent, az nem hozza vissza a testvérünket.
Mielőtt Inés válaszolhatott volna, egy ház előtt megálló hintó zörgése megrezgette az ablakokat. Beatriz kinézett az ablakon és elsápadt.
– Van rajta címer.
Egy határozott kopogás visszhangzott az ajtón.
Az előző esti férfi két szolgával lépett be. Nappali fényben még tekintélyesebbnek tűnt. Kabátja precízen volt szabva, és egy sassal vésett gyűrűt viselt.
Beatriz olyan mélyen meghajolt, hogy majdnem térdre esett.
-Kiválóság…
Inés összevonta a szemöldökét.
-Ki maga?
– Alejandro de la Vega y Mendoza, Valdeoro márki.
Inésnek elállt a lélegzete.
A Valdeoro család ezüstbányákkal rendelkezett Guanajuatóban, földekkel Pueblában, kereskedelmi hajókkal Veracruzban, és olyan vagyonnal, amely vetekedett néhány európai herceg vagyonával. Alejandro a visszahúzódó természetéről és arról volt ismert, hogy elutasított minden fiatal nőt, aki megpróbált közeledni hozzá.
Az a férfi, akit Inés védtelennek hitt, egyetlen aláírásával Új-Spanyolország felét megremegtette volna.
„Nem volt szükséged rám, hogy megmentselek” – döbbent rá.
–Kezelésem alatt tartottam a helyzetet. Az embereim a galéria közelében vártak.
A megaláztatástól Inés arca elvörösödött.
– Akkor kérem, bocsássa meg a szükségtelen közbeszólásomat.
–Felesleges volt, de rendkívüli. Azt hitted, nincs hatalmam vagy vagyonom. Mégis mindent feláldoztál, hogy megvédj.
