Kilenc hónapig gondoskodott haldokló apjáról… és a mostohaanyja mindent megtartott.
Jacinta Salgado kilenc hónapig élt apja ágya mellett. Cserélte az izzadságtól átitatott lepedőt, kanálonként húslevest adott neki, és éjszakáit egy pálmaleveles széken szunyókálva töltötte, egyik kezét a mellkasán tartva, hogy ellenőrizze, lélegzik-e még.
Amikor azonban Don Eusebio meghalt, egyetlen földdarabot sem kapott.
A Los Laureles-i tanya, a szarvasmarhák, a termés és a forrás Amalia, a mostohaanyja kezében maradt. Egy héttel a temetés után Jacinta átlépett a kapun hétéves fiával, ruhákkal teli kendővel, zsebében egyetlen érme nélkül.
1948 januárja volt.
Los Laureles a hegyek és az alföldek között feküdt, egy olyan vidéken, ahol a kukorica kövek között termett. Don Eusebio megözvegyült, amikor Jacinta ötéves volt, és attól kezdve egyedül nevelte fel. Nem tudta, hogyan kell fésülni a haját, vagy hogyan kell ruhát választani neki, de megtanította olvasni az égről, felismerni a jégeső érkezését, és különbséget tenni a kopár föld és a még termő föld között.
Severina nagymama valami mást tanított neki. Gyógyító volt, és gyökereket, szárított leveleket és magokat tartott agyagedényekben. Jacinta tőle tanulta meg, hogyan csillapítsa a köhögést, tisztítsa meg a sebet és csillapítsa a lázat, amíg orvosra vár.
– A föld beszél – mondta neki az öregasszony. – A nehéz dolog az, hogy megtanuljunk hallgatni rá.
Severina meghalt, amikor Jacinta 11 éves volt, de a tudása a lány kezében maradt.
Évekkel később Don Eusebio feleségül vette Amalia Villaseñort, egy elegáns nőt, aki egy másik városból érkezett a polgármester ajánlásával. Kellemes mosolya és szemei mintha mindennek az árát kiszámolták volna, amit csak láttak.
Jacinta sosem bízott benne, bár apja iránti szeretetből hallgatott.
19 évesen a fiatal nő azt hitte, beleszeretett egy Hilario nevű öszvérhajcsárba. A férfi házasságot, házat és egy olyan életet ígért neki, távol Amália megvető tekintetétől. Amikor megtudta, hogy Jacinta gyermeket vár, biztosította, hogy nyolc nap múlva visszatér.
Hajnal előtt elment, és soha nem tért vissza.
Julián apa neve nélkül született a születési anyakönyvi kivonatban. Amália kihasználta ezt a távollétet, hogy megalázza Jácintát a látogatók előtt, de a fiatal nő mindent elviselt, hogy Don Eusebio közelében maradhasson, és fiát abban a földben nevelhesse, ahol született.
Aztán az apja megbetegedett.
Halála utáni hónapokban egy Octavio Barragán nevű közjegyző kétszer is meglátogatta Los Laureles-t. Amalia elmagyarázta, hogy a szarvasmarhákkal kapcsolatos dokumentumokat hozza magával. Jacinta, akit túlságosan elfoglalt a beteg férfi gondozása, nem vitatkozott.
Don Eusebio úgy halt meg, hogy a kezét a lánya kezében tartotta.
A kilenced után Amália megvárta, míg az utolsó szomszéd is elhagyja a házat. A konyhában találta Jacintát, amint éppen csészéket mosogatott, és egy iratot hagyott az asztalon.
– A birtok az enyém – jelentette ki. – Az apád mindent nekem adott.
Jacinta háromszor is elolvasta a dokumentumot. Felismerte Don Eusebio remegő aláírását, de felfedezte Octavio Barragán, Amália régi ismerősének pecsétjét is.
-Biztos van valami hiba.
– Nincs ilyen. Délután elmehetsz.
Jacinta engedélyt kért, hogy Juliánnal lakhasson egy elhagyatott viskóban a legelőn. Dolgozni fog a szállásért cserébe, és semmit sem kér.
Amália szárazon felnevetett.
„Ez a ház már eleget szégyent szenvedett el. Vidd magaddal a fiút, és légy hálás, hogy nem dobálja ki a holmijaidat az útra.”
Jacinta megértette, hogy a koldulás csak táplálná a nő kegyetlenségét. Felment az emeletre, becsomagolt néhány ruhát, egy gyertyát, egy portrét és a régi, fekete borítójú jegyzetfüzetet, amit az apja mindig a zsebében hordott. Aztán kézen fogta Juliánt.
– Hová megyünk, anya?
– Hogy találjunk egy helyet, ahol újrakezdhetjük.
Elsétáltak a faluba. Jácinta négy ajtón kopogott, de senki sem engedte be őket. Néhányan féltek Amáliától; mások nem akartak belekeveredni a „családi problémákba”.
Egy ismeretlen idős asszony volt az egyetlen, aki közeledett. Minden kérdés nélkül egy kis csokor kamillát és ökörfarkkórót tett Jácinta kezébe.
– Az útra – mondta.
Az első éjszakát anya és fia egy tölgyfa alatt aludtak. Másnap két fügekaktuszt és a maradék vizet megosztoztak egy kulacsban. Délután Julián lázas lett.
Jacinta addig cipelte, amíg meg nem pillantott egy vályogházat. Romos kerítések, benőtt gyümölcsös és az idő múlásával kifakult zöld ablakok voltak.
Összeszedte a bátorságát, és a teraszról szólt.
Egy körülbelül 38 éves férfi jelent meg az ajtóban. Ignacio Treviño volt a neve. Özvegyember volt, földműves kezű, arcát régi szomorúság keményítette meg. Mögötte egy nyolcéves, vékony kislány kukucskált, hosszú fekete copffal.
– Elnézést a zavarásért – mormolta Jacinta. – Csak egy kis vizet szeretnék a fiamnak.
Ignacio megparancsolta a lánynak, hogy hozzon egy tököt. Julián az utolsó cseppig kiitta. Jacinta megköszönte, és elindult, de a fiú alig tett meg három lépést, amikor összeesett.
Ignacio odaszaladt, felkapta a karjába és bevitte a konyhába.
„Az a fiú éhes. Senki sem fog ilyen állapotban utazni.”
Babot és tortillát szolgált fel mindkettőjüknek. Aztán félreállt, és úgy tett, mintha a tűzhelyet javítaná, hogy ne kelljen végignéznie, ahogy esznek.
A lány neve Inés volt. Mivel édesanyja majdnem két évvel korábban tífuszban halt meg, alig szólt pár szót. Ignacio hibáztatta magát, hogy nem keresett hamarabb orvost. Egy hirtelen árvíz három napra a túlsó parton ragadt, és mire visszatért, a feleségét már eltemették.
