Másnap reggel Ignacio tisztán találta a konyhát, elkészítve a kávét és égve a tüzet. Jacinta az ajtóban várta.

„Nem keresek alamizsnát. Tudok főzni, állatokat gondozni és földet művelni. Hadd lakjunk a fiammal a hátsó szobában. Cserébe én gondoskodom a házról.”

Ignacio anélkül kiitta a kávéját, hogy ránézett volna.

–Ez nem ajándék. Ha a megállapodás nem működik, akkor mindketten megyünk a magunk útján.

-RENDBEN.

Jacinta számára ezek a kemény szavak értékesebbek voltak bármilyen alamizsnánál.

Hamarosan rájött, hogy a San Miguel-i ranch haldoklik. Ignacio már pirkadat előtt dolgozott, de egyetlen ember nem tudott egyszerre kerítéseket javítani, szarvasmarhákat gondozni és termést megmenteni.

Jacinta megtisztította a kertet és új barázdákat készített. Amikor Ignacio meglátta ezt, dühösen reagált.

– Senki nem adott engedélyt arra, hogy megérintsd azt a helyet!

Zavartan hátralépett. Aztán észrevette, hogy Inés könnyes szemmel a földet nézi.

A gyümölcsös Beatrizé, az édesanyjáé volt.

Ignacio bocsánatkérés nélkül bezárkózott a házba. Másnap reggel Jacinta egy csomagot talált a szobája előtt, amiben paradicsommagok, hagyma, chili paprikát és epazote volt.

Ez volt a módja annak, hogy bocsánatot kérjen.

A növények elkezdtek nőni. A ház csendje is megváltozott. Julián játékokat talált ki, csirkéket kergetett, és Inést is bevonta anélkül, hogy megkérdezte volna, részt akar-e venni. Egyik délután Jacinta nevetést hallott.

Inés a terasz közepén nevetett.

Ignacio mozdulatlanul állt a karám mellett. Amikor Jacintára nézett, könnyes lett a szeme.

Ahogy teltek a hetek, a szomszédos családok megtudták, hogy Jacinta ismeri a régi hegyi gyógymódokat. Segített nekik, amikor csak tudott, és azt tanácsolta nekik, hogy forduljanak orvoshoz, ha a betegség súlyos volt. Soha nem kért pénzt, de az emberek hoztak tojást, kukoricát vagy szerszámokat. San Miguel apránként kezdett felépülni.

A folyosó végén egy szoba volt, ami zárva maradt. Egy nap Jacinta bement, és üvegeket, gyógynövényeket, egy metate-ot és egy jegyzetekkel teli jegyzetfüzetet talált.

Beatriz gyógyító is volt.

Ignacio tudta, hogy Jacinta nyitotta ki az ajtót, de nem korholta. Azon az estén a konyhaasztalra tette a kulcsot, mintha végre elfogadná, hogy felesége emléke nem maradhat eltemetve.

A nyugalom nem tartott sokáig.

Doña Candelaria, Beatriz édesanyja, megérkezett a tanyára, és Jacinta ruháit Inés ruhái mellett lógva találta. Azzal vádolta Inést, hogy elveszi a lánya helyét, és azzal fenyegette, hogy elviszi a lányt.

– Az egész város rólad beszél! – kiáltotta. – Nem engedem, hogy az unokám egy idegennel és egy özvegyemberrel éljen egy fedél alatt.

Amikor megpróbálta megfogni Inés karját, a lány Jacinta szoknyájába kapaszkodott.

Napokkal később a pap megismételte a pletykákat. Azt tanácsolta a nőnek, hogy távozzon, elkerülve a botrányt.

Jacinta megalázva tért vissza. Meggyőződve arról, hogy jelenléte árt Inésnek, újra előkészítette a kendőt.

Épp összeházasodtam, amikor a lány megjelent az ajtóban.

— Ne menj el.

Jácinta megdermedt.

Ez volt az első teljes mondat, amit Inés kimondott anyja halála óta.

– Ne menj el úgy, mint ő – folytatta a kislány sírva. – Elmosogatok, és nem fogom összepiszkolni a ruhámat. De maradj, mert a ház túl nagynak tűnik, ha senki sincs ott.

Jacinta térdre rogyott és átölelte. Ignacio a folyosóról hallgatta. Arcát a kezével eltakarta és csendben sírt.

Azon az estén Jacinta úgy döntött, kinyitja a jegyzetfüzetet, amit apja szobájából hozott magával. Az első oldalak 40 évnyi tudást tartalmaztak az esőről, a magokról és az aratásról. Az utolsó oldalon egy görbe kézírással írt vallomást talált.

Don Eusebio elmagyarázta, hogy Amália becsapta, hogy aláírjon néhány papírt, azt állítva, hogy azok állatállományhoz kapcsolódnak. Amikor felfedezte a csalást, nem tudott beszélni. Felírta Octavio Barragán nevét is.

Alább egy zárómondat jelent meg:

„Bocsáss meg, lányom. Az igazi örökségem ebben a füzetben van, mindabban, amit tanítottam neked, és a kezedben. Ezt senki sem veheti el tőled.”

Jacinta hajnalig sírt. Nem találta meg Los Laurelest, de biztos volt benne, hogy az apja soha nem hagyta el őt önként.

Egy Melquíades nevű utcai árus később megerősítette, hogy Octavio együttműködött Leandro Montalvóval, a feltörekvő pénzmosóval. Mindkét férfi megváltoztatott dokumentumok és felfújt adósságok felhasználásával foglalt le ranchokat.

Ignacio is az áldozatai közé tartozott.

500 pesót kért Beatriz kezelésének kifizetésére. Bár hónapokig törlesztette a számláit, Montalvo azt állította, hogy az adósság hétről hétre nőtt.

Jacinta elkezdte feljegyezni Don Eusebio jegyzetfüzetébe az összes fizetést, és minden átadott érméről nyugtát követelt.

Szeptemberben Montalvo több tanú előtt behívatta Ignaciót a boltjába. Amikor a paraszt a pultra tette a fennmaradó összeget, a uzsorás visszautasította a pénzt.

– Még a felére sem elég.

– Ez hazugság – mondta Jácinta.

Kinyitotta a jegyzetfüzetet, és megmutatta az összes számlát. Aztán felolvasta az eredeti kölcsönfeltételeket, és a városlakók előtt összeadta a törlesztőrészleteket.

– Saját aláírása szerint Ignacio már többet fizetett, mint amennyivel tartozott.

Montalvo elsápadt.

Octavio Barragán megjelent az ajtóban, és megpróbálta kikapni a kezéből a jegyzetfüzetet. Jacinta hátrált, amikor több paraszt is közbelépett. Aztán Inés előrelépett a pulthoz.

– Az az apám háza – jelentette ki határozott hangon. – Soha többé nem fogtok elvenni tőlünk semmit.