Ezt a ruhát még soha egyetlen menyasszony sem viselte; aztán kihajtotta a szegélyt.
– Égesd el azt a ruhát sötétedés előtt, lány, különben holnap nem lesz hol aludnod.
Doña Prudencia Arriaga egy érmét tett a pultra, mintha azzal is megvásárolhatná Isabel hallgatását. Mindkettőjük mögött, az elhagyatott műhelyben egy menyasszonyi ruha lógott, amely 10 éve várt egy soha vissza nem tért nőre.
Isabel a pénzérmére nézett, majd látogatója kesztyűs kezére.
– A selyem többet ér ennél.
– Nem a selyemért fizetek.
Kint megszólaltak a templomi harangok. 1898 októbere volt, és Pueblában, abban a textilvárosban az olyan nők, mint Prudencia, kopogás nélkül be tudták csukni az ajtókat. Férje, Esteban Arriaga, kereskedőknek, gyárosoknak és földbirtokosoknak adott kölcsön. Szinte mindenki tartozott neki valamivel.
Isabelnek nem volt vesztenivalója, kivéve az egyetlen helyet, ahol még megpróbálhatott megélni a munkájából.
24 éves volt. Édesanyja, Margarita, tavasszal meghalt. A nagynénik és nagybácsik, akik megígérték, hogy megvédik, eladták a családi házat, és megtartották a pénzt, olyan költségekre hivatkozva, amelyeket soha nem dokumentáltak. Amikor Isabel elszámolást követelt, nagynénje a bejáratnál hagyta a csomagjait.
– Egy tisztességes fiatal hölgy nem vádolja a családját.
Ettől kezdve Isabel bizalmatlan volt azokkal, akik a tisztesség szót kimondva elrejtették a kezüket.
A műhely váratlan végrendelet révén került hozzá. Leonor Alcántara, egy 71 éves korában elhunyt varrónő, szerszámait, anyagait és bérleti jogait Margarita lányára hagyta. Mindketten együtt tanulták a szakmát, bár 20 éve nem látták egymást.
A kulcsokat átadó pénztáros figyelmeztetett, hogy szivárgások, kifizetetlen lakbér és kevés értéktárgy van. Isabel cérnával, váltás ruhával és a három évig tartó, kérgesedéses ujjakkal érkezett egy szabónőnél, aki pénzt kért a ruháiért.
Nyirkosságot, egy kiégetetlen kályhát és a lepedőbe csavart ruhát találta. Rendkívüli volt a kidolgozása: egyenletes öltések, finom hímzés, türelmesen elhelyezett csontozat. De volt benne valami abszurd. A bal oldalon egy tökéletesen kidolgozott zsebet varrtak be, hogy senki ne tudja kinyitni.
A nyílást záró szál valamivel világosabb volt. Isabel azonnal észrevette. Az anyja megtanította neki, hogy egy apró különbség is nagy szándékot árulhat el.
Prudence is látta. Ezért lépett be anélkül, hogy köszönt volna, és amikor meglátta a ruhát, egy pillanatra elvesztette az önuralmát.
– Leonor keserűséggel teli halt meg – tette hozzá most –. Ne örököld a megszállottságait.
Isabel felé tolta az érmét.
– Örököltem a szerszámait. Nekem ennyi elég.
A nő anélkül távozott, hogy felvette volna.
Isabel ökölbe szorította az érmét. Több napra elegendő élelmet vehetett belőle. Az előző esti éhségre gondolt, a priccsén lévő nedves ruhákra, arra, hogy Prudencia milyen könnyen árat szabott az engedelmességének. Aztán a pénzt egy fiókba tette, külön a keresetétől. Nem akarta gondatlanul elkölteni, vagy úgy tenni, mintha az a beszélgetés soha nem történt volna meg.
Az anyja szokta kisimítani a görbe varrásait anélkül, hogy haszontalannak nevezte volna. Arra kényszerítette, hogy újrakezdje, és mellette maradjon, amíg a varrások rendben nem lettek. Isabelnek jobban hiányzott ez a türelem, mint bármilyen elveszett fedél a feje felett.
Azon az estén Isabel bezárta az ajtót. Nem nyitotta ki a zsebét. Először is meg kellett értenie a ruhát, ahogy egy rosszul szabott ujjat is megértett, mielőtt ollóval belevágott.
A szoknyát egy magas, karcsú nő számára készítették. A selyemfonal ahhoz a tételhez tartozott, amelyet az édesanyja gondosan megőrizett, mert már nem volt kapható. A ruha valószínűleg 1888 körül készülhetett.
Az egyetlen ügyetlen munka a szegély volt: túl széles, túl nehéz, kétszer varrták. Nem illett azoknak a kezeknek a munkájához, akik a többit végezték.
A következő napokban ablakokat pucolt, egy szomszéd segítségével foltozta a tetőt, és korrekt áron ajánlotta fel a javításokat. Egy Beatriz nevű mosónő behozott egy szakadt szoknyát. Isabel olyan jól megjavította, hogy a nő más vásárlókkal tért vissza.
Egy sovány, óvatos cirmos macska is megjelent. Letelepedett a tűzhely mellé, és elfogadta az ételt, de lassan hagyta magát simogatni. Isabel Gyűszűnek nevezte el. Amikor bezárta a műhelyt, az állat követte a hátsó ágyhoz, és a lába közelében aludt.
Beatriz volt az, aki felismerte a ruhát.
– Cecilia Valdésnek, Don Rafael lányának szánták. Szegényke. Szinte egyszerre maradt apa, otthon és vőlegény nélkül.
Isabel abbahagyta a tű befűzését.
– Miért vagy hajléktalan?
– Azt mondták, hogy az apjuk mindent más rokonokra hagyott. Prudence úgy döntött, hogy ezt mindenkinek elmagyarázza, aki kérdezi.
A mosónő lehalkította a hangját.
–Leonor ezután soha többé nem fogadott el barátnőt.
Azon az estén Isabel kivarrta a zsebet. Lassan tette, anélkül, hogy elszakította volna az anyagot. Nem volt benne semmi.
A semmibe bámult, nevetségesnek tűnő csalódás kerítette hatalmába. Magyarázatra számított, pedig csak selyem volt a kezében.
Aztán eszébe jutott a szegély.
A zseb elterelő lehet. Aki rejtekhelyre gyanakszik, először ezt a nyilvánvaló varratot nyitja fel. Ha semmit sem talál, lehet, hogy abbahagyja a keresést.
Kiterítette a szoknyát az asztalra, és végighúzta az ujjait az alsó szélén. Ellenállást érzett, ami nem az anyaghoz tartozott.
Dedal felemelte a fejét, amikor Isabel egy halk sikolyt hallatott.
A szegélyben egy hosszú, viaszos vászon tasak volt. Több összehajtott papírdarabot tartalmazott, úgy elrendezve, hogy ne alkossanak egy csomót.
