Az első lap Leonor levele volt. A második egy végrendelet.

Isabel addig olvasott, amíg a gyertya a saját viasza fölé nem hajolt.

Don Rafael Valdés röviddel halála előtt, 1888. március 3-án írta alá ezt a dokumentumot. Házát és vagyonának nagy részét Ceciliára hagyta. A többi rokon korlátozott összegre volt jogosult.

Tanúk aláírásai voltak. Köztük volt Leonoré is.

A levélben elmagyarázták, hogy Rafael azért bízta rá a dokumentumot, mert attól tartott, hogy családja elpusztítja. Halála után bemutattak egy korábbi végrendeletet, és tagadták egy másik létezését.

Leonor segítséget próbált kérni. Az ügyvéd, akivel konzultált, tájékoztatta Prudenciát. Aztán fenyegetések következtek, felvizsgálták az adósságait, és figyelmeztették, hogy hamisítással vádolhatják meg. Az egyik tanú meghalt; a másik, egy hivatalnok, északra távozott anélkül, hogy egy ismert címet hagyott volna hátra.

Ceciliát elküldték. Leonor levelei nyitva vagy megválaszolatlanul tértek vissza. Amikor megpróbálta kézbesíteni a ruhát, a rokonok nem voltak hajlandók átvenni.

A varrónő ezután elrejtette a dokumentumokat. Tovább kereste a tanút utazók és ismerősök körében, de a pénze és az egészsége hamarabb elfogyott, mint a félelme.

Isabel egy utolsó mondatot talált: Leonor bízott benne, hogy a varráshoz szokott kezek felismerik a titkot, amelyet mások figyelmen kívül hagytak.

A fiatal nő a mellkasához szorította a levelet. Az anyja nem hagyott rá házat vagy ékszereket. Meghagyta neki a megértés képességét.

Másnap Prudencia egy szekérrel járó férfi kíséretében tért vissza.

– A rokonom holmijáért jöttem.

Isabel a műhely előtt állt.

—A tárgyak a hagyaték részét képezik.

– Megbeszélhetjük az ügyvédemmel.

—Csináld meg azzal a személlyel, aki a végrendeletet intézte.

Beatriz megjelent ruhákkal a kezében, és megállt az ajtóban. Két vásárló érkezett mögötte. Prudencia az arcukra nézett, és úgy döntött, elmosolyodik.

„Ennek a lánynak nehéz személyisége van. Csak segíteni akartam neki.”

Amikor elment, Isabel térdei remegtek. Addig értette a lopást. Most már értette a veszélyt.

Nem szembesíthette azt a családot egy szoknyába rejtett papírdarabbal. Szüksége volt Ceciliára, a tanúra, és valakire, aki meg tudja védeni a dokumentumot.

A mosónők segítségét kérte anélkül, hogy felfedte volna a felfedezését. Ismerték a Valdés-házban dolgozó szakácsokat, szobalányokat és nőket. A történet apránként bontakozott ki, ingek és kávéscsészék között.

Egy korábbi alkalmazott, Doña Mercedes, felidézte Rafael utolsó évét. Prudencia ellenőrizte a látogatásait, és odaadó unokahúgnak mutatta magát. Cecilia-t még néhány beszélgetésből is kizárták az apjával.

A temetés után azt mondták neki, hogy minimális nyugdíjat fog kapni. A vőlegény családja felmondta a házasságot, amikor megtudták, hogy nem lesz hozomány. Cecilia egy özvegyasszonyhoz költözött San Luis Potosíba.

Isabel a megtakarításait levelekre költötte. Plébániáknak, iskoláknak és varrónőknek írt, akiket Beatriz ajánlott. Elutasításokat és csendet kapott. Néha csak kenyeret evett vacsorára, hogy kifizesse a következő szállítmányt.

A válasz december elején érkezett. Cecilia még élt. Férjhez ment egy tanárhoz, Arturo Mendozához, két gyermeke született, és varrást tanított, hogy kiegészítse a családi jövedelmet.

Isabel az asztalon sírt, míg Dedal megpróbált elhelyezkedni az ing ujján.

Utazás előtt felkeresett egy Puebla City-i ügyvédet, akit egy olyan ügyfél ajánlott, akinek semmilyen üzleti kapcsolata nem volt az Arriagákkal. Herrera ügyvéd áttekintette a dokumentumokat, és beleegyezett, hogy azonnali fizetés nélkül kivizsgálja az ügyet. Megtartotta az eredetit, és hitelesített másolatokat készített Cecilia számára.

Isabel Beatrizhez szegődött Dedalba, és foltozott ruhában, utazótáskával a kezében, valamint több félelemmel teli tekintetben, mint amennyit hajlandó volt bevallani, felszállt a vonatra.

Cecilia egy kis ház ajtaját nyitotta ki. Majdnem negyven éves volt, durva kezű, és olyan nyugalommal, ami sok áldozaton alapult.

Apja nevének hallatán hátralépett.

– Nem akarok ehhez visszatérni.

Izabella tartotta a csomagot.

– Az apja nem hagyta el őt.

Cecilia nem fogadta el.

– Tíz évig az ellenkezőjét mondták nekem.

– Ezért jöttem.

Az ablak mellett ülve olvasta a levelet. Amikor felismerte Leonor aláírását, elakadt a lélegzete. Aztán megérintette a végrendelet másolatát, mintha Rafael kezét érezné a papír alatt.

– Azt hittem, csalódott bennem, és meghalt.

Izabella térdelt le elé.

– Meg akarta védeni. Nem engedték.

Cecilia nyíltan sírt. Arturo hazaért az iskolából, és a feleségét egy idegen ölelésében találta. Az egész történetet végighallgatta, kalapját a kezében szorongatva.

Azon az estén addig beszélgettek, amíg a gyerekek el nem aludtak.

– Elfogadhatnék egy diszkrét megoldást – magyarázta Isabel. – Az ügyvéd azt mondja, először mindent ellenőriznünk kell.

Cecilia a gyerekszobája felé nézett.

– Ha pénzt fogadok el azért cserébe, hogy hallgatok, továbbra is azt fogják mondani, hogy apám kirúgott az életéből.

Arturo megfogta a kezét.

-Nem kell semmit bizonyítanod ahhoz, hogy szeressünk.

–Tudom. De abba kell hagynom azon tűnődni, hogy mit tettem, amivel kiérdemeltem, hogy ne szeressen.

Isabellel tért vissza. Arturo kezdetben a gyerekekkel maradt, majd később fontos ügyek intézésekor csatlakozott hozzájuk. Cecilia Beatriznél maradt; nem volt hajlandó menedéket kérni abban a házban, amelyet elvettek tőle.

Prudencia dél előtt értesült az érkezéséről.

Azon a délutánon elég pénzt ajánlott fel egy szerény ház megvásárlására. Követelte, hogy Cecilia mondjon le minden igényéről, Isabel pedig adja át neki a ruhát.

–Van férjed és gyerekeid. Gondolkozz el, mielőtt a sárba vonszolod őket.

Cecilia hosszan nézte.