1. RÉSZ

„Ne vigyél vissza abba a házba, Álvaro. Ha megtudják, hogy láttál, újra keresni fognak.”

Ezek a szavak Carmen szájából jöttek ki két zihálás között, miközben annak a nyakába kapaszkodott, akiről a fia legkevésbé gondolta volna, hogy gondoskodik róla: Clarának, a volt feleségének.

Álvaro majdnem két éve nem látta.

Azon a reggelen éppen akkor tért vissza Mijasba, miután több hónapot töltött Bilbaóban munka közben. Egy kék bőröndöt vonszolt az utcákon, ami még mindig nedves volt a nyári vihartól, és egy zacskóban kenyeret, gyógyszert és néhány konzervet cipelt, amiket az anyja házában szeretett volna hagyni.

Hónapokig kaptam megnyugtató üzeneteket.

„Anya remekül néz ki.”

„Ma elment vásárolni.”

„Nem kell korábban jönnöd. Fejezd be a projektet.”

Néhány Irene telefonjáról, a jelenlegi partneréről érkezett. Mások közvetlenül Carmen mobiltelefonjáról.

Ezért, amikor befordult egy sarkon, és meglátott egy nőt, aki a macskaköveken küszködött, és egy idős asszonyt cipelt a hátán, Álvarónak néhány másodpercbe telt, mire felfogta, mi van előtte.

A fiatal nő sáros nadrágot viselt, egyik kezében egy patikai szatyor lógott, a haja pedig rendszertelenül volt összefogva.

Klára volt az.

A nő, akit Álvaro azzal vádolt, hogy át akarja venni a családi örökséget.

A nő, akitől 8 év együttlét után elvált.

– Klára!

Megfordult.

Ekkor Álvaro felismerte az idős asszonyt.

-Anya?

A bőröndöt ott hagyták a járda közepén.

Carmen rendkívül sovány volt. Bekötözött lába, sápadt arca és olyan félelemmel teli tekintete volt, amilyet Álvaro még soha nem látott rajta.

Megpróbált odamenni hozzá, hogy felvegye.

Carmen még szorosabban kapaszkodott Clarába.

-Nem.

– Anya, én vagyok az.

– Tudom.

– Akkor gyere velem.

– Nem abba a házba.

Álvaro érezte, hogy valami eltörik benne.

-Mi történt?

Klára körülnézett.

– Itt nem.

Egy kis bérelt lakásban kötöttek ki a város szélén. Volt ott egy egyszemélyes ágy, egy műanyag asztal, gyógyszeres dobozok és egy vékony matrac a padlón.

Álvaro a matracra mutatott.

– Ki alszik ott?

Klára nem válaszolt.

Kármen, igen.

-Ő.

Az asztalon egy magánklinika számlái, receptek és szupermarketi blokkok hevertek.

– Mióta vagy itt?

– Majdnem 3 hónapja – mondta Clara.

Álvaro elővette a telefonját.

Megnyitotta az utolsó üzenetet, amit az anyja számáról kapott.

„Ma jobban érzem magam. Irene omlettet készített nekem. Ne aggódj.”

Megmutatta neki.

Carmen elsápadt.

– Én ezt nem írtam.

-Anya…

– Hónapok óta nincs nálam a telefonom.

Csend telepedett a szobára.

Álvaro egyszerre több tucat üzenetet nézett át.

„Jól vagyok.”

„Ne gyere.”

“Pihenés.”

„Minden kézben van.”

Felnézett.

— Ki küldte őket?

Kármen sírni kezdett.

Clara ezután előhúzott egy régi barna mappát, ami az ágy alatt volt elrejtve.

– Mielőtt válaszolok, ezt látnod kell.

Benne okiratok másolatai, bankszámlakivonatok és egy meghatalmazás voltak, amelyet állítólag Carmen írt alá.

Álvaro felismerte a családi ház címét.

Egy régi ház telekkel egy olyan környéken, amelynek értéke az utóbbi években drámaian megnőtt.

Majdnem 7 millió euró.

De az eredeti dokumentumok hiányoztak.

És ennek a hatalomnak a haszonélvezője nem Álvaro volt.

Javier volt az, az unokatestvére.

Ugyanaz a férfi, aki mellette állt azon a napon, amikor Álvaro úgy döntött, hogy elválik Clarától.

Clara ezután több kinyomtatott képernyőképet tett az asztalra.

– És van még valami.

Álvaro látta a dátumokat.

2 évvel ezelőttről származtak.

Pontosan azoktól a hetektől kezdve, amikor a házasságuk felbomlott.

Clara gyűlölet nélkül nézett rá, de szomorúsággal, ami még rosszabb volt számára.

– Amit az édesanyáddal tettek, az nem akkor kezdődött, amikor Bilbaóba mentél.

Maga felé tolta a zsákmányt.

– Akkor kezdődött, amikor sikerült rávenniük, hogy ne higgy nekem.

2. RÉSZ

Álvaro azonnal felismerte az egyik üzenetet.

Ez volt az a képernyőkép, amit Javier mutatott neki két évvel korábban, állítólag Clara írta:

„Amikor Carmen már nem lesz képes döntéseket hozni, eladjuk a házat.”

Ez a mondat tönkretette a házasságukat.

– Ezt sosem írtam – mondta Clara.

Előhúzott egy másolatot a telefonján lévő régi biztonsági mentésből. Az eredeti üzenet arról szólt, hogy el kell vinni Carment az orvoshoz.

Megváltoztatták a szöveget.

Carmen ezután bevallotta, hogy Clara olyan dokumentumokat talált, amelyeket aláírásra készítettek elő anélkül, hogy megértette volna őket. Amikor megpróbálta figyelmeztetni Álvarót, Javier pénzmániás nőként ábrázolta.

Irene, aki akkoriban csak a család barátja volt, megerősítette ezeket a gyanúkat.

Hónapokkal a válás után Irene kapcsolatba lépett Álvaróval.

„Irene is benne van ebben?” – kérdezte.

Carmen lehajtotta a fejét.

-Elvette a telefonomat.

Clara kinyitotta a meghatalmazást.

– Nézd meg a dátumot.

Azon a napon Carmen egy malagai iroda előtt dedikált.

Azonban egy orvosi jelentés igazolta, hogy az egész napot kórházban töltötte.

Álvaro egy pillanatra elállt a lélegzete.

De Clarának még mindig a legrosszabb híre volt.

Előhúzott egy újonnan kért anyakönyvi bejegyzést.

Nem a ház volt az, ami igazán értékes volt.

Egy Álvaro apjától örökölt régi földterület kapcsolódott az ingatlanhoz, amely éppen akkor került be egy városfejlesztési projektbe.

Együttes értékük meghaladhatja a 6,8 milliót.

És valaki hónapok óta próbált engedélyt szerezni az eladására.

3. RÉSZ

Álvaro szinte az egész éjszakát a kis lakás ablakánál ült.

Lent az autók fényei visszaverődtek a nedves aszfaltról.