– Szóval már elmondta a saját verzióját.

Álvaro nem reagált a provokációra.

– Hol van anyám telefonszáma?

-Nem tudom.

– Hol van a szürke irattartó szekrény, amiben az okiratokat tartottam?

– Én sem tudom.

– És honnan tudtad, hogy Clarával vagyok, ha sosem mondtam el?

Irén pislogott.

Ugyanazt a kérdést akarta Álvaro feltenni neki az első délután óta.

Megpróbált témát váltani.

– Álvaro, ideges vagy. Javier mindent el tud magyarázni.

– Tökéletes. Hadd jöjjön.

– Nem kell műsort rendezni.

– Az anyám majdnem három hónapja bujkál, mert fél visszatérni az otthonába.

Irén arca megváltozott.

Néhány másodpercre eltűnt a sértődött arckifejezése.

Valami más tűnt fel.

Pánik.

Carmen hálószobájában üres fiókokat találtak és mappákat szedtek ki.

Egy bútordarabban személyazonosító okmányok másolatai, meghatalmazás-tervezetek és több papírlap hevert, amelyeken valaki többször is Carmenéhez hasonló aláírást gyakorolt.

Nem voltak végleges bizonyítékok arra vonatkozóan, hogy ki mit tett.

De ezek elegendőek voltak ahhoz, hogy az ügyvéd kérje mindennek a megőrzését.

Irén sírni kezdett.

– Nem hamisítottam semmit.

Álvaro ránézett.

– Még senki sem állította, hogy hamisítványok lennének.

Elsápadt.

Klára egy szót sem szólt.

Álvaro folytatta.

– Ki küldte az üzeneteket anyám telefonjáról?

– Néha én is.

-Néha?

– Elfáradt.

– Anyám azt mondja, tőle vetted el.

– Mert zavarban voltam.

Ez a szó segített Álvarónak megérteni a terv egy lényeges részét.

Zavaros.

Ha Carmen jelentett valamit, zavarban volt.

Ha nem volt hajlandó aláírni, akkor zavarban volt.

Ha azt állította, hogy nem küldött üzeneteket, akkor tévedett.

Tökéletes módja volt annak, hogy eltörölje a hangját anélkül, hogy bárhová is zárolja.

– És Javier?

Irén leült.

– Azt mondta, csak rendezni akarja az örökséget, mielőtt bármilyen probléma adódna.

– Eladni valamit, ami nem a tiéd?

– Azt mondtam, hogy anyád végül elfogadja.

– És mi van, ha nem fogadta el?

Irén nem válaszolt.

Javier 40 perccel később érkezett meg.

Dühösen berontott.

– Mi a fenét csinálsz?

Álvaro hagyta, hogy beszéljen.

Évekig mindig fordítva volt.

Javier magabiztosan beszélt, és Álvaro ezt a magabiztosságot őszinteségként értelmezte.

Ezúttal nem.

– Miért van meghatalmazás a nevedre?

– Az édesanyád azt akarta, hogy én kezeljem az ingatlanokat.

– Azt mondja, hogy nem.

– 74 éves, Álvaro. Elfelejti a dolgokat.

Újra.

Ugyanaz a stratégia.

—Azt is elfelejtette, hogy kórházban volt az állítólagos aláírás napján?

Javier elhallgatott.

– Ki adta ezt neked?

— Ugyanaz.

– Clara volt az, ugye? Mindig is megszállottja volt…

– Soha többé ne fejezd be ezt a mondatot.

Álvaro nem emelte fel a hangját.

Ez jobban nyugtalanította Javiert, mint egy sikoly.

– Két éven át azt mondogattad, hogy Clara meg akarja tartani az ingatlant. Tudni akarom, honnan származnak a képernyőképek, amiket mutattál.

Javier Irene-re nézett.

Alig tartott egy másodpercig.

De Klára látta.

Álvaro is.

– Ezek valódi üzenetek voltak – mondta Javier.

Clara elővette a régi háttámláját.

– Akkor magyarázd el nekem, miért mondanak mást az eredeti szövegek.

Javier abbahagyta a felháborodás színlelését.

– Mit akarsz, Klára?

– Semmi rólad.

– Mindig is megmentőnek akartál tűnni.

– Nem. Meg akartam akadályozni, hogy egy idős hölgy olyan dokumentumokat írjon alá, amelyeket nem ért.

Javier idegesen felnevetett.

– És ezért váltál el tőle?

Klára rámeredt.

–Nem. Azért váltam el, mert már nem hitt nekem.

Álvaro úgy érezte ezeket a szavakat, mintha követ nyomott volna a mellkasába.

A későbbi nyomozás semmi különöset nem hozott.

Nem történt csodás vallomás.

Hetekig tartó jelentések, aláírás-ellenőrzések, feljegyzések, nyilatkozatok és beszélgetések visszakeresése történt.

Kiderült, hogy egyes dokumentumok nem feleltek meg a Javier által várt hatás eléréséhez szükséges feltételeknek.

Az is bebizonyosodott, hogy Irene számos üzenetet küldött, amelyekben Carmennek adta ki magát.

A visszaszerzett beszélgetések azt mutatták, hogy Javier már egy ideje igyekezett megszerezni az irányítást az ingatlan felett.

És újra felszínre kerültek Javier és Irene régi üzenetei.

Egyetlen is elég volt Álvaro utolsó kételye eloszlatásához.

Javier két évvel ezelőtt ezt írta:

„Amíg Clara Carmen közelében marad, semmit sem tudunk elmozdítani.”

Irén így válaszolt:

„Álvaro már kezdi azt hinni, hogy akarja a házat.”

Lent egy másik üzenet volt.

– Akkor hadd higgye el.

Álvaro többször elolvasta ezt a mondatot.

Pontosan ez volt az a pillanat, amikor a házasságukat eszközként kezdték használni.

Irene megpróbálta elmagyarázni magát.

Azt mondta, hogy eleinte csak belenyugodott.

Javier biztosította őt, hogy senki sem fog semmit veszíteni.

Azt gondolta, hogy az örökség úgyis Álvaro kezébe kerül.

Aztán minden bonyolulttá vált.

– És Clara? – kérdezte Álvaro. – Miért segítettél tönkretenni a házasságunkat?

Irén sírt.

– Mert már nem voltál boldog.

– Ez nem válasz.

– Szerelmes voltam beléd.

Végül egy egyszerű igazság derült ki egy dokumentumokkal teli cselekményből.

Irene át akarta venni Clara helyét.

Javiernek szüksége volt arra, hogy Clara eltűnjön.

Érdeklődési körük egybeesett.

Ez nem jelentette azt, hogy minden egyes cselekedetüket az első naptól fogva mindketten megtervezték.

De elég sokáig együttműködtek ahhoz, hogy életeket tegyenek tönkre.

Álvaro véget vetett a kapcsolatának Irene-nel.

Nem volt bosszújelenet.

Valami, ami a folytatáshoz elengedhetetlen volt, egyszerűen megszűnt létezni: a bizalom.