1. RÉSZ

Alig ért véget férje temetése, amikor Carmen fia belépett valenciai házába 3 ketreccel, 1 bőrönd állateledellel és annak a nyugalmával, aki magától értetődőnek veszi, hogy egy özvegy anya még mindig mindenre képes.

Julian már 8 napja halott volt.

Carmen még mindig talált szárított szirmokat a ravatalozó liliomjairól a misekönyv lapjai között, és a temetőben viselt fekete kabátja még mindig ott lógott az ajtó mögött. Hét éjszakán át Julián párnájába kapaszkodva aludt, képtelen volt megszokni a ház csendjét.

8-án reggel olyat tett, amire senki sem számított.

Vett egy jegyet egy közel egy évig tartó hajóútra, amely Barcelonából indult, átkelt az Atlanti-óceánon, átutazott Amerika egy részén, a Csendes-óceánon, majd hónapokkal később visszatért Európába.

Nem impulzus volt.

42 éven át Carmen volt az a személy, akit mindenki hívott, ha valami elromlott. Gondoskodott az unokáiról, kölcsönadott pénzt, 12 emberre főzött karácsonykor, elvitte fiát, Álvarót állásinterjúkra, és eladott egy pár arany fülbevalót, amelyet Juliántól kapott esküvői ajándékként, amikor a fia betegsége miatti költségek meghaladták a megengedhető összeget.

És mégis, a temetés napján Álvaro nem kérdezte meg tőle, hogy aludt-e.

Megkérdezte tőle, hogy mit tervez a házzal.

A mondat megragadt az emlékezetében.

Ezért történt, hogy amikor Álvaro délután megjelent a feleségével, Laurával, Carmen már nem látta a kisfiút, aki iskola után hozzá szokott szaladgálni. Egy 38 éves férfit látott, aki túl sokáig hitte anyja szeretetét ingyenes szolgáltatásnak.

—Anya, Laurával 5 napra Tenerifére megyünk.

-Kiváló.

– Az állatokat itt hagyjuk nálad.

Laura köszönés nélkül lépett be.

A karácsonyfa mellé helyezett egy kalitkát két papagájjal, egy másikat egy fehér nyulakkal, és egy hordozót, aminek a hátához egy cirmos macska bújt. Közvetlenül Julián fényképe elé helyezte őket, amelyet gyertyák vettek körül.

– A papagájok vize, naponta kétszer. A nyúlnak nem adnak salátát. A macska nem megy ki, mert ideges lesz. És takarítsd ki jól, mert utána szörnyű szaga van.

Carmen mozdulatlanul nézett rá.

– Laura, 8 napja temettem el a férjemet.

Laura felsóhajtott, mintha ez a megfigyelés megnehezítette volna a nyaralását.

– Carmen, mindannyiunknak vannak problémái.

Álvaro nem védte meg.

„Különben is, anya, jót fog tenni neked, ha van valami elfoglaltságod. Unatkozni fogsz itt egyedül.”

A papagájok károgtak.

Egy gyertya lángja pislákolt Julian fényképe mellett.

Carmen valami furcsát érzett: nem haragot, hanem nyugalmat.

A ketrecekre nézett. Aztán a fiára.

És elmosolyodott.

– Persze. Hagyd itt őket.

Laura átnyújtott neki egy kulcsot a lakásához, arra az esetre, ha kifogynának az élelemből. Álvaro egy gyors puszit nyomott a homlokára.

-Tudtam, hogy számíthatunk rád.

Amikor az ajtó becsukódott, Carmen várt 10 másodpercet.

Aztán elővette a mobiltelefonját, felhívta a szomszédját, Pilart, és azt mondta:

– Az unokaöcséd még mindig az állatmenhelyen dolgozik?

Hajnali 4-kor a 3 ketrec már nem volt a nappalijában.

05:15-kor Carmen becsukott egy kék bőröndöt, elfújta Julian gyertyáit, és két borítékot hagyott az asztalon.

Az elsőben ezt írta: „Álvaro, ne panaszkodni hívj fel. Hívd az ügyvédedet.”

A második évek óta várt erre a pillanatra.

És amikor a taxi elindult a pályaudvar felé, hogy Barcelonába vigye, Carmen tudta, hogy a fia még mindig nem tudja, mit veszített el.

2. RÉSZ

Álvaro akkor hívott, amikor Carmen éppen felszállt volna a gépére Barcelonában.

– Anya, mit tettél?

Carmen a terminál ablakai mögötti fehér hajóra meredt.

— Menj el egy kirándulni.

„Van egy ügyvéd nálatok. Azt mondja, ki kell vinnünk a holminkat a raktárból, és hogy a ház nem része semmilyen örökségnek.”

Kármen lehunyta a szemét.

Három évvel korábban, amikor Julián még remegő kéz nélkül tudott aláírni, mindketten közjegyzőhöz mentek. A házat évtizedekkel korábban Carmen örökségéből vették, és jogilag mindig is az övé volt, de Julián mindent dokumentálni akart, nehogy Álvaro később nyomást gyakoroljon rá.

Továbbá megváltoztak a kedvezményezettek, a meghatalmazásuk és a számláik. Carmen megtakarításaiból semmi sem maradt a fia számára.

– Olvasd el a második borítékot – mondta.

Álvaro feltörte a pecsétet.

Benne volt az okirat másolata, Julian levele és egy aláhúzott mondat:

„Ne csináld anyád házából a zsákmányt azért, mert túlélt engem.”

Álvaro hallgatott.

Aztán szinte hangtalanul megkérdezte:

— Mikor jössz vissza?

Carmen a tengerre nézett.

– Amikor vissza akarok jönni, nem akkor, amikor szükséged van rám.

Kikapcsolta a telefonját, és átkelt a gyaloghídon.

42 év után először senki sem tudta, hol találja meg, hogy szívességet kérjen tőle.

3. RÉSZ

A hajó elhagyta Barcelonát, amikor pirkadat virradt a Földközi-tenger felett. Carmen a fedélzeten maradt, amíg a partvonal vékony csíkká nem vált, majd eltűnt. Egy bőröndöt, az útlevelét, Julián fényképét és egy régi bűntudatot vitt magával, ami még mindig próbálta meggyőzni arról, hogy egy jó anyának akkor is elérhetőnek kell lennie, amikor ő már nem teheti ezt.

Az első éjszaka nem aludt jól.

Nem azért, mert hiányzott neki az otthon, hanem mert a teste vészhelyzetre számított. Hajnali 2-kor kinyitotta a szemét, meggyőződve arról, hogy hallotta Álvaro hívását a folyosóról. Hajnali 3:30-kor megszokásból a telefonjáért nyúlt. Reggel 6-kor eszébe jutott, hogy kikapcsolta.

Aztán kiment a faház erkélyére.

A tenger hatalmas volt.