Senkinek sem kellett reggeli. Senki sem kért tőle pénzt. Senki sem hagyott ott táskákat, kulcsokat, gyerekeket vagy állatokat a rendelési listával.

A csend most először nem tűnt elhagyatottságnak.

Úgy tűnt, mintha szünet lenne.

Két nappal később bekapcsolta a telefonját.

37 nem fogadott hívása volt Álvarótól, 19 Laurától, és több üzenete az ügyvédtől. Az első, amelyet megnyitott, a menyétől volt.

„Hol vannak az állataink? Ez hihetetlen.”

Carmen egyetlen fényképpel válaszolt: a két papagáj, a nyúl és a macska egy megbízható állatorvosi panzióban voltak, amelyet Pilar unokaöccse vezetett. Hét napos tartózkodásért fizetett, megadta Álvaro adatait, mint tulajdonosét, és kérte, hogy egyetlen állatot se adjanak át senki másnak.

Hozzátette:

„Gondoskodnak róluk. Pont úgy, ahogy elvártad tőlem, hogy megkérdezésem nélkül gondoskodjak róluk.”

Laura szinte azonnal válaszolt.

„Te vagy a nagymamája. Mennyibe került volna neked?”

Carmen kétszer is elolvasta a mondatot.

Aztán ezt írta:

„Én Álvaro anyja vagyok. Nem a házvezetőnőd.”

Nem vitatkozott újra.

Betegsége utolsó hónapjaiban Julián látta, hogy Álvaro a jövőről olyan szorongással beszél, ami szinte mindig a négyzetméterek, felújítások, bérbeadások vagy örökségek körül forgott. Egyik délután még azt is megkérdezte, mennyit érhetne a ház, „ha valaha el kellene adni”.

Julian megvárta, míg a fia elment, majd így szólt Carmenhez:

– Ígérd meg, hogy nem hagyod, hogy özveggyé változtassanak, aki arra vár, hogy engedélyt kapjon az életére.

Akkor már dühös lett.

– Ő a mi fiunk.

–Pontosan ezért. Mivel szeretjük őt, fel kell hagynunk azzal, hogy a legrosszabbat jutalmazzuk benne.

Carmen abban a pillanatban azt gondolta, hogy Julián túloz.

Aztán jött a temetés.

Aztán jött a kérdés a házzal kapcsolatban.

Aztán megérkezett a 3 ketrec.

És nem maradt semmi értelmeznivaló.

Amikor a hajó átkelt a Karib-térségen, felvitte Julian fényképét az erkélyre.

Nem beszéltem vele minden nap.

Nem akarta az útját úszó mauzóleummá változtatni.

De egy délután, amikor az ég narancssárgára változott, az ujjait a keretre tette, és elmosolyodott.

– Túl sokáig vártam, Julian.

Nem vártam választ.

A válasz az volt, hogy még mindig ott van.

Két hónappal később Álvaro újra felhívott.

Ezúttal Carmen válaszolt.

A hangja már nem csengett dühösen.

– Anya, elmentem a temetőbe.

Mozdulatlan maradt.

– A temetés óta?

– Nem tértem vissza.

Carmen a vízre nézett.

– És mit tettél?

– Bocsánatot kértem apától.

Hosszú csend következett.

Álvaro mély levegőt vett.

– Nekem is meg kell kérdeznem tőled.

Carmen nem válaszolt azonnal.

Évekig álmodozott erről a pillanatról. Azt gondolta, hogy ha a fia valaha is elismeri mindazt, amit tett, egyfajta győzelmet fog érezni.

Nem érzett győzelmet.

Fáradtnak érezte magát.

És körültekintő gyengédség.

– Miért kérsz bocsánatot?

Álvaronak eltartott egy ideig, mire válaszolt.

– Mert úgy bántam veled, mintha az anyámság azt jelentené, hogy neked kell megoldanod az összes problémámat. Mert amikor apa beteg volt, mindig megjelent, hogy megkérdezze, mire van szükség, de szinte mindig elvárta, hogy te intézd el. Mert a temetésén előbb a házra gondoltam, mint rád.

Az utolsó mondat jobban fájt neki, mint az előzőek.

Pontosan azért, mert igaz volt.

– És Laura?

Álvaro felsóhajtott.

– Dühös rád.

Carmen röviden felnevetett.

– Ezt már tudtam.

–De rám is haragszik. Azt mondja, elhitettem vele, hogy mindig egyetértesz.

Carmen a széknek dőlt.

Új igazság született.

Laura kegyetlen volt, igen. Köszönés nélkül hagyta el a ketreceket, semmibe vette a bánatukat, és más házában is parancsokat adott. Álvaro azonban évekig dédelgette magában azt a gondolatot, hogy az anyja soha nem mond nemet.

Megtanította a feleségét a használatára.

– Akkor javítsd meg, ami a tiéd – mondta Carmen. – Ne rángass bele megint, hogy magam javítsam meg.

-Megpróbálom.

– Nem. Ne csak próbáld meg. Csináld meg!

Álvaro hallgatott.

-RENDBEN.

Mielőtt letette volna a telefont, megkérdezte:

– Hamarosan visszajössz?

Carmen a horizontot bámulta.

-Nem.

-Anya…

–Szeretlek, Álvaro. De szeretni téged nem jelenti azt, hogy állandóan aggódom érted.

Ezúttal a fia nem tiltakozott.

-Értem.

A hónapok tovább teltek.

A hajó áthaladt a Panama-csatornán, számos csendes-óceáni kikötőben megállt, átkelt Ázsiába, majd később a Földközi-tengeren keresztül tért vissza. Carmen abbahagyta a napok számolását a visszatéréséig. Haja világosodott a napon. Megtanult asztalt kérni anélkül, hogy zavarba jött volna. Barátságokat szerzett Sevillában, Lyonban és Montevideóban. Képeslapokat küldött unokáinak, de egyiken sem volt pénz.

Kéthetente felhívtam Álvarót.

Nem azért, hogy emlékeztesselek a találkozókra.

Nem kérdezni tőle, hogy fizetett-e számlákat.

Nem azért, hogy Laurával vitákat rendezzek.

Beszélgettek.

Semmi más.

És minden esély ellenére kezdett úgy kinézni, mint egy kapcsolat.

Hét hónaposan Álvaro elmondta neki, hogy stabil állást talált, miután elfogadott egy kevésbé presztízsű pozíciót, mint amilyet szeretett volna. Nyolc hónaposan elmondta, hogy Laurával párterápiára jártak, mivel a tenerifei utazás után a vitáik elviselhetetlenné váltak. Kilenc hónaposan Laura beszélni akart Carmennel.

Carmen beleegyezett, de semmit sem ígért.

– Bocsánatot akartam kérni – mondta Laura. – Azért, ami aznap délután történt.

–Azért, mert rám hagyta az állatokat, vagy azért, mert azt mondta, hogy mindenkinek vannak problémái?

Kínos csend támadt.

– Mindkét okból kifolyólag.

Carmen várt.

– Hozzá voltam szokva, hogy Álvaro azt mondja, bármivel megbirkózol.