A herceg korán hazatért, és meglepte menyasszonyát, aki éppen az ikreit korholta, amikor a szobalány közbelépett, hogy közéjük álljon.
– Állj félre, szolga! Senki sem fog hinni a te szavadnak, mielőtt az enyémnek.
Doña Beatriz a fejünk fölé tartotta a vasvasat. Mögöttem az ikrek sírtak, a szoknyámba kapaszkodva. Éreztem, ahogy az ujjaik remegnek a lábaimon.
Nem mozdultam.
– Rajtam keresztül kell mennie.
Mosolygott.
– Amikor az apjuk visszatér, elmondom neki, hogy megverted őket.
Aztán egy hang hallatszott az ajtó felől.
– Nem kell megvárnod, míg visszajövök.
A piszkavas a kőlapokra esett.
Don Alejandro átázva, térdig érő sárral állt a küszöbön. Nyolc nappal korábban tért vissza a vártnál.
És eleget hallottam.
De az 1814-es novemberi délután előtt még mindig hittem, hogy egy hozzám hasonló nőnek le kell sütnie a tekintetét, hogy megőrizze a helyét.
Inés Robles vagyok. Huszonnégy éves voltam, és a Santa Lucía haciendában dolgoztam Puebla közelében, egy új-spanyolországi régióban, ahol az utak veszélyesek voltak, és a háború hírei pletykákkal vegyesen érkeztek.
Apám a birtok földjeit művelte, amíg egy lóról leesve el nem törte a nyakát.
17 éves voltam.
Magdalena márkinő megakadályozta, hogy másik házban keressek szállást. Apám leckéinek köszönhetően felfedezte, hogy tudok olvasni, és elintézte, hogy a nevelőnővel folytassam a tanulást.
Később rám bízta a gyermekei gondozását.
Tomás és Nicolás csupán percek különbséggel születtek. Tomás tette fel a kérdéseket; Nicolás hallgatta őket, mielőtt eldöntötte volna, hogy ők is kérdezik-e őket. Mindkettőjüknek az anyjuk sötét szeme volt.
3 éves korában elvesztették.
A márkinőt kevesebb mint egy hét alatt elvitte a láz. Nicholas hónapokig üresen hagyott egy helyet az ágya mellett, mert azt mondta, hogy visszamehet, amíg ő alszik.
Az apja nem tudta, mit válaszoljon neki.
Don Alejandro de Villaseñor földekkel, birtokokkal és egy olyan címmel rendelkezett, amely bármilyen ajtót megnyitott előtte. Gyermekei sírása ellenére sem rendült meg.
Több időt kezdett az irodában tölteni.
Láttam, ahogy némelyik este megáll a gyerekszoba előtt, felemeli a kezét kopogásra, majd anélkül távozik.
Idővel a rokonai elkezdtek beszélni vele egy új házasságról.
A gyerekeknek anyára van szükségük, mondták. A háznak asszonyra van szüksége.
Senki sem kérdezte meg a gyerekektől, hogy mire van szükségük.
Doña Beatriz de Alvarado a látogatások és összejövetelek időszakában érkezett.
Egy gróf lánya volt, akinek a családja még mindig viselte a vezetéknevet, bár szinte teljes vagyonukat elvesztették. Könnyű selyemruhákat viselt, és olyan kifinomult édességgel beszélt, mintha tükör előtt gyakorolta volna.
Amikor először látogatta meg Santa Lucíát, mandulás édességet vitt magával.
Letérdelt az ikrek elé, látszólag mit sem törődve a ruhájával, és hallgatta, ahogy Thomas egy megszökött lóról mesél.
Don Alejandro úgy nézett rá, mint aki megnyugvást talált.
Én is hinni akartam.
Amíg Nicholas meg nem csókolta az arcát, és amint az apja megfordult, a lány megtörölte magát a zsebkendővel.
Aztán jöttek a szavak, amelyeket az ember magában motyogott.
– Ne húzd a lábad!
– Ne érj hozzám azokkal a kezeiddel!
– Anyádnak jobb modorra kellett volna tanítania téged.
A gyerekek elkezdtek elcsendesedni, amikor belépett.
Egyik reggel megpróbáltam beszélni Don Alejandróval.
– A kicsik nyugtalannak tűnnek a sok változás miatt, uram.
Letette a tollat.
– Beatriz szerint fegyelmezésre van szükségük. Talán túlságosan elkényeztetettük őket, mióta meghalt az anyjuk.
Hiányzott a bátorságom mindent elmondani.
Még mindig szégyellem visszaemlékezni rá.
Az eljegyzést októberben jelentették be. Volt egy mise, látogatások és egy zafírgyűrű, amely a márki családjáé volt.
Egy hónappal később egy bányában felmerült probléma miatt Don Alejandro kénytelen volt utazni.
Arra számított, hogy 12 napig lesz távol.
Doña Beatriz a haciendában maradt nagynénjével, aki vele volt, és gondoskodott az esküvői előkészületekről.
Mielőtt beszállt volna a hintóba, a márki megölelte a gyermekeit.
„Vigyázzatok rájuk!” – kért minket.
Beatriz Nicolás vállára tette a kezét.
– Mintha az enyémek lennének.
Láttam, ahogy a gyerek visszahúzódik.
Délután a nevelőnő megkapta a távozási parancsot.
Doña Leonor 20 éve állt a család szolgálatában. Beatriz öregnek, engedékenynek és az ikrek rossz viselkedéséért felelősnek nevezte.
Beatriz nagynénje az ablaknál maradt, és úgy tett, mintha hímezne.
Senki sem ellentmondott neki.
Aztán bezárták a játékokat egy ládába, megtiltották a kertbe való kimenést, és elrendelték, hogy a gyerekeknek csak vizes atolét és húslevest szolgáljanak fel.
– Amíg meg nem tanulnak hálát adni – mondta Beatriz.
Az első este Tomást egy tortillát rejtegetve találtam a párnája alatt.
– Nicolásnak szól – suttogta. – Azt mondja, fáj a gyomra.
Lementem a konyhába.
A szakácsnő, Doña Jacinta, összeszorított szájjal hallgatta a történetemet. Kenyeret vágott, babot tett egy kis tálba, és sajtot csomagolt bele.
– Menj fel a terasz lépcsőjén.
– Kirúghatják.
A kezembe adta a csomagot.
–Hogy gyerekeket etetve találnak rajtam.
Három éjszakán át titokban ettek.
Gyertyafénynél olvastam nekik, és történeteket meséltem nekik, amíg abba nem hagyták a kérdezősködést, hogy mennyi idő múlva tér vissza az apjuk.
A második napon írtam egy levelet.
Odaadtam az adminisztrátornak, hogy küldje el futárral.
Soha nem hagyta el a birtokot.
Tudtam, amikor Beatriz bejött a szobámba a kinyitott újsággal a kezében.
