– A nagyapád jönni akar. Mondhatsz nemet.

Néhány percig gondolkodott.

– Igen, látni akarom. De maradj velem.

Jorge szombat délután érkezett meg.

A szokásos édes kenyérzacskója nélkül jött be, és meg sem próbált úgy tenni, mintha mi sem történt volna.

Leült Renatával szemben.

– Bocsánatot kell kérnem neked, lányom.

Néma maradt.

– Azt kérted, hogy hívjam fel anyádat. Hallottam is, meg nem is. Amikor a nagymamád tartott téged, közbe kellett volna lépnem. És amikor elájultál, azonnal segítséget kellett volna hívnom.

Remegett a hangja.

–Nem voltam rá képes, mert féltem szembeszállni Teresával.

Renáta felnézett.

– Mindig félsz tőle?

Apámnak eltartott egy ideig, mire válaszolt.

– Évekig megengedtem olyan dolgokat, amiknek nem lenne szabad megtörténniük, mert el akartam kerülni a vitákat.

– Te is csináltad, amikor anyám gyerek volt?

Jorge rám nézett.

-Igen.

Renáta mély levegőt vett.

– Nem tudom, hogy megbocsáthatok-e már neked.

– Nem kell ma megtenned. Vagy mondd, hogy minden rendben van.

Apám nem próbálta megölelni, és nem kért meg minket, hogy azonnal engedjük visszaszerezni a bizalmát.

Húsz perccel később elment.

A látogatás nem tette semmissé a történteket, de fontos változást hozott: most először ismerte el valaki a házból a felelősségét anélkül, hogy Renatát hibáztatta volna.

Anyám viszont folyton régi fényképeket küldözött.

Egy kép egy családi nyaralásról. Egy másik egy születésnapról. Egy olyan, amelyiken sütiket sütöttek.

Alább ezt írta:

„Túl sok szeretet van bennünk ahhoz, hogy ennyi évet elpazaroljunk.”

Mereven bámultam ezeket a szavakat.

Senki sem kérte tőle, hogy dobja el a szerelmet.

Arra kértük, hogy tartson be egy bizonyos határt.

Egy hónappal az incidens után Teresa találkozni kért velem.

Beleegyeztem, hogy napközben, Renata nélkül találkozunk egy kávézóban.

Amikor megérkeztem, az ablaknál ült.

Fáradtabbnak tűnt a szokásosnál.

Egy pillanatra legszívesebben megöleltem volna.

Ő volt az anyám. Az a nő, aki gondoskodott rólam, amikor bárányhimlős voltam, aki sírt a ballagásomon, és aki Renatát a születése után néhány órával a karjában tartotta.

Ezáltal minden sokkal fájdalmasabb lett.

Leültem vele szemben.

– Hiányzik az unokám – mondta azonnal.

-Tudom.

– Akkor ebből elég volt. Újra családnak kell lennünk.

— Mit javasolsz?

Teresa megigazította a csészéjét.

– Hozd el vasárnap. Elkészítem a kedvenc ételét. Leülünk hárman beszélgetni. Elnézést kérek, hogy kicsúszott a kezünkből a dolog, ő is bocsánatot kér, amiért tiszteletlen volt velem, és ezt már magunk mögött hagyhatjuk.

Közbeszólás nélkül hallgattam végig.

Aztán így válaszoltam:

-Nem.

Anyám felemelte a fejét.

– Hogy érted azt, hogy nem?

– Renatának nem kell bocsánatot kérnie, amiért beszélni akart velem.

–A saját házamban ordított rám!

– Mert nem engedted, hogy kimenjen, vagy felhívjon.

– És most kiderül, hogy a tinédzserek azt csinálhatnak, amit akarnak?

– Nem, anya. De nincs olyan szabály a házadban, ami feljogosítana arra, hogy megakadályozd a lányomat abban, hogy segítséget kérjen tőlem.

Terézia gyengéden megkopogtatta az asztalt.

– Mindig rossz embernek állítasz be.

– Nem arról beszélünk, hogy jó vagy rossz vagy-e. Arról beszélünk, hogy mit tettél.

A szeme megtelt könnyel.

– Feláldoztam érted az életemet.

– És sok mindenért köszönöm. De ha segítesz valakinek, az nem ad korlátlan hatalmat az élete felett.

Anyám elnézett.

– Csak attól féltem, hogy Renata egyedül megy ki a kora reggeli órákban.

– Akkor fel kellett volna hívnod.

– Azonnal jöttél volna.

-Természetesen.

– És akkor is elfogadtad volna, ha nem értek egyet.

Éreztem, hogy végre valami leülepszik bennem.

–Pontosan, anya. Tudtad, hogy érte megyek, és ezért nem engedted, hogy felhívjon.

Terézia nem válaszolt.

A hallgatása elég volt.

Mély lélegzetet vettem.

–Mostantól nem lesznek személyes látogatások vagy éjszakák nálad. Renata fogja eldönteni, mikor áll készen a fogadásra, és minden megkeresésnek tiszteletben kell tartania a biztonságát és a kívánságait.

– Megbüntetsz!

– A lányomat védem.

– Meddig?

– Nem tudom. Attól függ, mire van szüksége Renatának, és hogy képes vagy-e elismerni a történteket.

Anyám sírni kezdett.

– Mindannyian, Klaudia.

–Sok mindent adtál nekem, anya. De ez nem jelenti azt, hogy megadhatom neked a lányom lelki békéjét, hogy ne legyél szomorú.

Felkeltem.

Teresa fájdalom és neheztelés keverékével nézett rám.

– Azt a lányt választod a saját anyád helyett.

Ez a mondat évekkel ezelőtt tönkretett volna.

Ezúttal csak annyit válaszoltam:

–Ő a lányom, anya. Soha nem kellett volna versenyt csinálnod belőle.

Sírva hagytam el a menzát.

De nem tértem vissza.

A következő hónapok nehezek voltak.

Renata pszichológiai támogatásban kezdett részesülni. Néhány alkalom teljesen kimerítette, mások segítettek neki megérteni, hogy nem ő a felelős a nagyszülei döntéseiért.

Új módszereket is meg kellett tanulnunk az együttélésre.

Amikor Renata becsukta a hálószobája ajtaját, kopogtam, mielőtt beléptem volna.

Amikor nem akart mesélni egy beszélgetésről a barátaival, tiszteletben tartottam a magánéletét.

Megtanultam, hogy egy lányról gondoskodni nem jelenti azt, hogy ismerjük minden gondolatát, ami a fejében jár.

Apám időnként elkezdett meglátogatni minket. Mindig előre telefonált, és beleegyezett, hogy eljön, amikor Renata nem akarta látni.

Abbahagyta Teresa igazolását, és abbahagyta a rejtett üzenetek küldését is.

Lassan kezdett újjáépülni a kapcsolatuk velünk.