Elkészültem, felvettem a kék ruhámat, sőt, még azt is beleegyeztem, hogy felveszem a hatalmas kő nyakláncot, amit Graciela adott nekem előző nap, mert szerinte az „jelenlétet” kölcsönöz nekem.

Mielőtt elmentem, eltettem a telefonomat bekapcsolt hangrögzítővel és egy mappát a dokumentumokkal.

Az étterem tele volt, amikor megérkeztünk.

A barátaim az egyik oldalon álltak. A másikon Graciela, a nővérei, az unokatestvérei és Mauricio számos rokona.

Amikor mindenki eleget ivott, közelebb húztam a székemet a férjemhez.

– Elmentem a park mellett – jegyeztem meg. Már lerakják a padlót.

A keze megállt az üvegen.

– Ó, tényleg?

„Attól tartok, hogy valaki esetleg megváltoztatja az anyagokat, hogy zsebre vághassa a különbözetet. Ez nagyon komoly problémát jelentene számomra.”

Mauricio nagyot nyelt.

— Ne túlozz.

– Ott van az aláírásom.

– Már beszéltem Rodrigóval. Minden kézben van. Bízd rám ezeket a dolgokat.

A telefonom minden egyes szót felvett.

Nem volt teljes vallomás, de egy újabb darabja volt a kirakósnak.

Eduardo ezután csendet kért.

–Most pedig jöjjön Doña Graciela különleges ajándéka a születésnapos lányunknak!

Anyósom egy kis bársonydobozzal kelt fel.

– Valeria – kezdte –, amikor Mauricio feleségül vett, kétségeim voltak. Nem olyan családból származol, mint a miénk, és mindig is túl független voltál. De megpróbáltalak erre tanítani.

A barátaim abbahagyták a mosolygást.

Apám összeszorította az állkapcsát.

Graciela folytatta:

– Ma szeretnék adni nektek valamit, hogy soha ne felejtsétek el, hogy a családban hierarchiák vannak.

Kinyitotta a dobozt.

Belül egy fekete bőr nyakörv volt, rajta egy kis fémlemez.

Egy kutyanyakörv.

Graciela két ujja közé emelte.

– Hogy emlékezz a helyedre.

Egy pillanatig senki sem reagált.

Ekkor Mauricio hangosan felnevetett.

A néni nevetni kezdett.

A család többi tagja utánozta őt.

A férjem az asztal fölé görnyedt, és beverte a térdét.

„Anya, túl messzire mentél!” – mondta nevetve.

Megnéztem azt a nyakláncot.

Aztán arra a férfira néztem, akivel öt évet töltöttem együtt.

És most először nem volt kedvem sírni.

Békességet éreztem.

Lassan felálltam, és elvettem a dobozt Graciela kezéből.

A nevetés fokozatosan elhalkult.

– Nagyon szépen köszönöm – mondtam.

Graciela elmosolyodott, meg volt győződve arról, hogy győzött.

Aztán kinyitottam a táskámat.

– Milyen kíváncsi… mert ajándékot is hoztam.

És amikor Mauricio meglátta a mappát, amit kivettem, abbahagyta a nevetést.

3. RÉSZ

Csend borult az étteremre.

Daniela, aki pár lépésnyire ült tőlem, nem vette le rólam a szemét. Pontosan tudta, mi van abban a mappában.

Mauricio megpróbált mosolyogni.

– Oké, mit csinálsz? Vicc volt.

Ránéztem a kutyanyakörvére, amit még mindig a kezemben tartottam.

– Egy vicc?

– Igen. Az anyukám is ilyen. Ismered őt.

– Öt év, Mauricio. Öt év telt el azóta, hogy ugyanazt a magyarázatot hallottam.

Graciela összevonta a szemöldökét.

– Ne csinálj látványosságot a vicces részletből.

Ez mosolyt csalt az arcomra.

– Műsort csinálok?

Körülnéztem.

Lufik, amiket soha nem kértem.

Egy arany fal, rajta a nevemmel.

Egy szórakoztató, akit nem én béreltem fel.

Rokonok, akiket alig ismertem.

És egy nő, aki épp most kapott nekem egy kutyanyakörvet a születésnapomra.

– Igaza van, Graciela asszony. Már így is túl sok volt a műsor.

Odamentem Mauricióhoz.

Kissé hátrébb lépett.

– Anyukád azt mondta, hogy ez a nyaklánc valakinek való, akinek emlékeznie kell a helyére.

Mielőtt még felfogta volna, mit csinálok, a pórázt a nyaka köré tekertem, és becsatoltam a csatot.

Mormogás futott végig a szobán.

„Megőrültél?!” – kiáltotta Mauricio, és mindkét kezét a nyakához kapta.

– Nem. Azt hiszem, még soha nem voltam ennyire tiszta fejjel.

Graciela egy lépést tett felém.

—Azonnal Quitaselo!

– Miért? Két perccel ezelőtt még vicces volt.

Néhány barátomnak el kellett rejtenie egy mosolyt.

Mauricio küszködött a csattal.

– Valéria!

– Jól áll neked – mondtam. – Végül is évek óta engedelmeskedsz anyád minden parancsának.

Graciela arca elvörösödött.

– Hálátlan vagy. Minden, amit érted tettünk…

-Minden?

A hangom remegése abbamaradt.

Ez volt az, ami a legjobban meglepett.

Évekig azt képzeltem, hogy ha valaha szembesülök velük, sírva vagy sikítva fogok fakadni.

De nem.

Nyugodt volt.

– Kritizáltad a családomat, a munkámat, a ruháimat, a házamat és minden döntésemet. Megtervezted az esküvőmet, megpróbáltad megszervezni a születésnapomat, sőt, még anyámat is felhívtad, hogy meggyőzd arról, hogy rossz feleség vagyok. És ő…

Mauricióra mutattam.

– Mindig a kényelmét választotta.

– Ne keverd bele Mauriciót ebbe! – kiáltotta Graciela.

Nevettem.

– Tényleg beszélnünk kell Mauricióról.

Kinyitottam a mappát.

Elővettem az első dokumentumot.

– Ma reggel beszéltem Danielával. Elindítom a válópert.

Mauricio abbahagyta a gallérral való küzdelmet.

-Hogy?

– A házasságunknak vége.

– Ilyen triviális dolgok alapján nem lehet ezt eldönteni.

– Nem fogok elválni egy nyaklánc miatt.

Egyenesen ránéztem.

–A nyaklánc csak megerősített valamit, amit már tudtam.

Graciela odalépett a fiához.

– Ne figyelj rá. Ideges.

Daniela az asztalától szólalt meg.

Úgy tűnik, nem változott.

Mauricio kikapott a kezemből egy papírlapot.

Szeme végigpásztázta az első néhány sort.

– Tényleg ezt előkészítetted?

-Igen.

– És hol kellene laknom?

Ez a kérdés kínos morgást váltott ki.

Nem kérdezte meg, mi történt köztünk.