Álvaro azt mondta az anyjának, hogy Lucía nem akarja látni a terhesség alatt. Pont az ellenkezőjét mondta Lucíának: hogy Carmen felelőtlennek tartja, hogy gyereket vállaljanak, amikor Álvaro vállalkozása még nem volt befutva.
Carmen még egy sárga pulóvert is kötött a leendő unokájának.
Álvaro elmondta neki, hogy Lucía nem kér tőle ajándékot.
Biztosította Lucíát, hogy a pulóver egy ügyféltől származik.
A két nő hosszan hallgatott.
Nem csak a pénz tűnt el.
Álvaro hónapok óta falat épített közéjük.
Carmen ezután bevallott még valamit.
Évekkel ezelőtt a fiának már problémái voltak a sportfogadással. A szülei kifizettek egy kisebb adósságot, és azt hitték, hogy az már mögöttük van.
Előző évben Carmen egy marbellai kaszinó számláit kapta. Álvaro azt állította, hogy csak ügyfelekkel vacsorázott ott.
„Hinni akartam neki” – ismerte el.
Lucía felhívta a kórházat.
A feltételezett fizetési kötelezettség a felvétel előtt hamis volt.


Aztán felhívta a biztosítót.
A biztosítást a fizetés elmaradása miatt törölték.
„A férjem azt mondta, hogy hibát követett el.”
A központ ellenőrizte a nyilvántartást.
„A férje a határidő előtt hívott. Pontosan megtudta, hogy mennyivel tartozik, és mikor törlik a biztosítást.”
Lucía feljegyezte a dátumot.
Aztán megnyitotta az e-mailjét.
Két nappal a hívás után Álvaro megvette a jegyét Marbellára.
3. RÉSZ
Álvaro 18:14-kor telefonált.
Lucía kiment Carmen kis teraszára, míg az anyósa bent maradt, elég közel ahhoz, hogy segítsen neki, de elég messze ahhoz, hogy ne hallja a másvalaki beszélgetését.
„Nem voltam Marbellában” – mondta Álvaro első védekezésül.
Lucía még csak rá sem kérdezett az utazásra.
„Hol van a 20 000 euró?
” Csend.
„Visszaszerezhetem.
” „Hol van?
” „Rossz befektetéseket csináltam.
” „Milyen befektetéseket?”
Álvaro rossz döntésekről kezdett beszélni, félresikerült lehetőségekről, visszafizetendő pénzről.
Lucía várt.


Végül megszólalt:
„Szerencsejáték.”
A szó ott lebegett közöttük.
„Eljátszottad a lányunk pénzét?”
„Először nyertem.
” „A 20 000 eurót?
” „Nem egyszerre.”
Álvaro úgy magyarázta el a mechanizmust, mintha a leírása enyhíthetné a helyzetet.
Elveszített 1500 eurót, feltett 2000 eurót, hogy visszanyerje. Újra veszített, növelte az összeget. Barátaival utazott, pénzt költött szállodákban, éttermekben és kaszinókban. Aztán a biztosításra szánt pénzt használta fel, azt gondolva, hogy egy nyereményből feltölti.
„Tudtad, hogy a biztosításomat felmondják.” „
Azt terveztem, hogy a szülés előtt elintézem.”
„És amikor nem tudtad megszerezni, ráijesztetted anyádat, hogy adjon neked még 9600 eurót.
” „Nem értette volna a szerencsejátékot.”
Lucía becsukta a szemét.
Ez a mondat mindent összefoglalt.
Álvaro számára a hazugság eszköz volt, amikor az igazság nem hozta meg számára, amit akart.
„Minden tranzakciót, kölcsönt, hitelkártyát és adósságot akarok.”
„Ha megmutatom neked,

hazajössz?
” „Nem olyan információkról tárgyalok, amelyek szintén az enyémek.”
Azt mondta, segítségre van szüksége.
Lucía azt válaszolta, hogy meg kell találnia.
Aztán Álvaro hozzátette:
„Beszélj anyámmal, hogy küldje el a 9600 eurót. Kifizetem az adósságok egy részét, kapok egy kis levegővételi lehetőséget, és újrakezdjük.”
Lucía letette a telefont.
Másnap beszélt egy családi ügyvéddel, Elena Moralesszel.
A célja nem Álvaro megbüntetése volt. Az volt, hogy megtudja, mi maradt, megakadályozza a további pénz eltűnését, és biztosítsa, hogy a lánya otthonnal, orvosi ellátással és stabilitással szülessen.
Carmen ajándékba fizette az első konzultációt.
„Nem akarok helyet venni az unokám életében” – mondta. „Azt akarom, hogy a fiam engedélye nélkül is részt vehessen tanácsadáson. ”
Lucía beleegyezett.
Órákkal később Álvaro elkezdett írni a családi csoportos csevegésben.
„Lucía beleegyezett, hogy lemondja a költséget. Most úgy tesz, mintha én magam hoztam volna meg az egész döntést.”


Csatoltak egy képernyőképet Lucía üzenetéről:
„Igen, lemondom.”
Álvaro egyik nagynénje megjegyezte, hogy a terhesség bármilyen vitát elmérgesíthet.
A húga megkérdezte, mi történik.
Lucía az eredeti beszélgetést kereste.
A kifejezés egy üzenetből származott, ami egy hetekkel esedékes pelenkázóasztalról szólt.
Álvaro megkérdezte:
„Lemondjam a rendelést, és keressek egy használtat?”
Lucía így válaszolt:
„Igen, mondom le.”
Ennek semmi köze nem volt a biztosításhoz.
Lucía most először nem próbálta meg védeni a férje hírnevét.
Közzétette az egész beszélgetést.
Utána ezt írta:
„Ez egy bútordarabról szólt. Soha nem egyeztem bele, hogy leállítsam a biztosításom fizetését. A kötvényt a fizetés elmaradása miatt mondták fel, és erről az orvosi rendelőben tudtam meg.”
Carmen hozzátette:
„8000 eurót adtam Álvarónak Lucíára és a baba orvosi költségeire. Biztosított róla, hogy kifizette a klinikát. Ez nem volt igaz.”
A nagynéni törölte a hozzászólását.
Álvaro nővére felhívta Lucíát, hogy bocsánatot kérjen.
Azon az estén, miközben Carmen egy tortillát melegített, amit Álvaro nővére hozott, érkezett egy banki értesítés.
„Ütemezett átutalás: 9600 euró.”
A pénz a családi vésztartalékból Álvaro személyes számlájára ment.
Lucía hidegrázást érzett.
Miközben ügyvédekkel és kórházakkal tárgyalt, hogy kitalálja, hogyan fizesse lánya születését, Álvaro megpróbálta pontosan annyit elvenni az anyjától, amennyit kért. A
lány azonnal felhívta a bankot.
Az átutalást még le lehet mondani.
Lucía megállította.
Megtartotta a nyugtát, és elküldte Elenának.
Húsz perccel később Álvaro felhívta.
“Miért mondta le az átutalást?
” “Mire volt?
“A vállalkozásnak.”
“Melyik számlára?
” Csend.
“Küldje el az ügyvédemnek.
” “Ügyvédet fogadott?
” “Igen.”
Álvaro most először látszott megérteni, hogy valami megváltozott.
“Válni akar?”