1. RÉSZ

– Egy elvált nő két gyerekkel? Hát persze, Mauricio! Kit érdekelne egy olyan lúzer, mint te? – kiáltotta Beatriz a férje előtt, mit sem törődve azzal, hogy a fia csak pár lépésnyire van tőle.

Mauricio összeszorította az állkapcsát.

Harminckét éves volt, mégis, valahányszor belépett a szülei házába, úgy érezte magát, mint az a kisfiú, akinek mindig hiányzik valami.

Nem volt elég okos.

Nem volt elég gyors.

Nem volt elég ambiciózus.

És mindenekelőtt soha nem akart az apja másolatává válni.

Héctor Salgado egy kis építőipari cég tulajdonosa volt Querétaróban. Évekig azt mondogatta, hogy Mauricio örökli majd az üzletet, mérnöki tudományokat tanul, és egy napon a munkacsapatokat fogja vezetni.

De amikor Mauricio befejezte a középiskolát, bejelentett valamit, amit a szülei szinte árulásnak tekintettek.

– Tanulni szeretnék, hogy a vasútnál dolgozhassak.

Beatriz nevetett, azt hitte, viccnek szánja az egészet.

Nem volt az.

Mauricio már gyermekkora óta lenyűgözve nézte az elhaladó vonatokat. A nagyapjától kapott egy játék mozdonyt, és míg mások arról beszéltek, hogy üzletemberek vagy focisták lesznek, ő arról álmodozott, hogy egy igazi gépet vezessen.

„Ezért fizetünk az iskolákban?” – kérdezte Hector. „Szóval te lettél a vonatvezető?”

— Ez egy tiszteletre méltó munka.

– Ez konformizmus.

Szülei akarata ellenére Mauricio beiratkozott egy vasúti üzemeltetéssel kapcsolatos műszaki képzésre. A legalacsonyabb szintről kezdte, elsajátította az eljárásokat, a biztonságot, a jelzéseket és az üzemeltetést. Éjszakai műszakban, hétvégén és olyan útvonalakon dolgozott, amelyeket mások elkerültek.

Évekkel később vasúti üzemeltető lett.

De otthon semmi sem változott.

Amikor munkadíjat kapott, az apja így szólt:

– A diploma nem tesz sikeressé.

Amikor beiratkozott az egyetemre, hogy üzleti adminisztrációt tanuljon, miközben továbbra is dolgozott, édesanyja így válaszolt:

– Bármilyen távolságból.

Amikor kitűnő eredménnyel végzett, egyik szülője sem vett részt az iskolában.

– A szomszéd fiának már van egy új teherautója – emlékeztette Hector aznap este –, ez aztán előrelépés.

Mauricio keserűen felnevetett.

A szomszéd teherautóját finanszírozták, a lakását pedig húsz évre jelzáloggal terhelték meg, de már megértette, hogy a vitatkozás haszontalan.

Egy hónappal később bejelentette, hogy elköltözik.

Beatriz majdnem elejtette a kezében tartott bögrét.

— És hová fogsz menni?

– Danielával.

Furcsa csend támadt.

– Ki az a Daniela?

– A társam. Össze fogunk házasodni.

Az anyja többször pislogott.

– Partner? Mióta?

– Majdnem két évig.

– És nekünk soha nem mondtad el?

Mauricio rámeredt.

– Mert pontosan tudtam, hogyan fognak reagálni.

Amikor elmagyarázta, hogy Daniela egy vasútállomáson dolgozik és két kisgyermeke van, Beatriz elvesztette az önuralmát.

„Egy elvált nő két gyerekkel!” – kiáltotta. „Az a nő látta, hogy az apádnak cége van, és most biztosítani akarja a jövőjét.”

–Daniela azt sem tudta, mivel keresi a kenyerét apa, amikor elkezdtünk járni.

– Ne légy naiv.

Hektor közbelépett.

– Mások gyerekeit fogod támogatni?

– Családot fogok alapítani a nővel, akit szeretek.

Beatriz a mellkasára tette a kezét.

– Ha kimegy azon az ajtón, megöl.

Mauricio folytatta a ruhák elpakolását.

Aztán az anyja lehuppant egy karosszékbe, és zihálva vette a levegőt.

– Hector… hívj mentőt!

Percekig minden káoszban úszott.

A mentősök megérkeztek, ellenőrizték a vérnyomást, a pulzusszámot és a szívverést.

Végül az egyikük elmagyarázta:

– Ideges, de nem találtunk semmi komolyat. Le kell nyugodnia.

Mauricio becsukta a bőröndjét.

Mielőtt elment volna, az apja rámutatott.

– Nézd, milyen messzire vitted el anyádat!

Mauricio néhány másodpercig mozdulatlan maradt.

– Nem. Egyszerűen úgy döntöttem, hogy a saját életemet élem.

Azon az estén beköltözött Danielához.

Azt hitte, a legrosszabb már elmúlt.

Fogalma sem volt róla, hogy másnap az anyja egyenesen Daniela munkahelyére megy, hogy tucatnyi idegen előtt megalázza.

És senki sem tudta elképzelni, hogy mit fog felfedezni Beatriz.

Nem hittem el, mi fog történni…

2. RÉSZ

Daniela a jegypénztárnál dolgozott, amikor egy hangot hallott a sor mögül.

– Uraim, vigyázzanak ezzel a nővel!

Többen megfordultak.

Beatriz az ablak előtt állt.

Daniela még sosem találkozott vele személyesen, de nem is kellett bemutatni neki.

A nő feléje mutatott.

„Ez a nő átveri az egyetlen fiamat! Úgy tesz, mintha kedves lenne, pedig valójában egy elvált, kétgyermekes nő, aki eltartót keres.”

Daniela érezte, hogy az arca forróvá válik.

Azonban vett egy mély lélegzetet.

– Ön biztosan Beatriz asszony. Jó napot kívánok!

– Ne bántsd velem azt a színlelt udvariasságot!

– Dolgozom. Ha személyes ügyet szeretne megbeszélni, azt a munkaidőmön kívül kell megtennie.

Ez a válasz még jobban feldühítette Beatrizt.

Hol van a fiam?

– Mauricio dolgozik.

—Devuélvemelo!

Egy sorban álló férfi tiltakozott:

– Asszonyom, néhányan közülünk sietnek.

Beatriz ellene fordult.

– Maradj ki belőle!

Közben a sor egyre hosszabb lett.

Daniela diszkréten támogatást kért.

Percekkel később két biztonsági őr érkezett.

– Asszonyom, velünk kell jönnie.

“Senki ne nyúljon hozzám! Kirúgatom ezt a nőt!”

Kivezették az ápolási területről, miközben Beatriz azt kiabálta, hogy ismer fontos embereket.

De nem hagyta el.

Megvárta, míg megtalálta az állomás felügyelőjét.

Berontott az irodájába.

– Szeretnék bejelenteni egy Daniela Morales nevű alkalmazottat.

A férfi felnézett.

– Ismerem őt.

– Akkor ő pontosan tudja, milyen nő ő.